Magával még nem szeretkezni is jó

tengerparti BB

Bók

Magával még nem szeretkezni is jó, ezt mondta. Még szerencse, hogy abban a pulcsiban voltam, amiben takarítani szoktam és körbevágtam a nyakát, amitől akkora lett, hogy kinn volt az egyik vállam, így aztán azt nézte, közben, amikor beszélt. Ha a szemembe nézett volna, talán azonnal elsírom magam. Vagyis biztosan. Annyira utáltam a rövid hajat. Meg a tejet. A tea olcsóbb volt, egy filterből hatalmas kancsóval lehetett elkészíteni, rengeteg cukorral és citrompótlóval, úgyhogy a tejivást megúsztam. A rövid hajat viszont nem értettem. Mert nőni hagyni ingyenes. A szülői megfontolás az olcsó ápoltság elérése lehetett, ha már a ruhám olyan szegényes volt.

És az, hogy nem kislánynak vártak. Tizennégy éves lehettem, mikor átvettem a hatalmat a hajnövesztés felett, és beszereztem néhány divatos darabot különféle nyugatnémet segélycsomagból. Ezeket a holmikat annak az osztálytársamnak a rokonai küldték, akivel harmadikban fogadást kötöttünk arról, hogy 2000-ben felrobban-e a Föld. Ő azt állította, hogy igen. Ezer forint volt a tét, amivel tizenöt éve tartozik. A szerződés szerint nekem éjfél előtt öt perccel kellett volna átadnom a pénzt, amennyiben mégis megtörténik a katasztrófa. Már akkor sem értettem, mit fog vele csinálni öt perc alatt, és azt sem, honnan fogjuk tudni egyáltalán öt perccel korábban, hogy a robbanás majd bekövetkezik. A helyében, én egy bolt előtt akartam volna találkozni. Bár, dehogy: szilveszter éjjel zárva vannak az üzletek. Inkább egy óriási tábla csokit kértem volna, hogy azzal a számban repüljek ki az univerzumba. Azt hiszem.

A bókot meg mindig túl komolyan vettem. Már akkor is, amikor először viseltem az örökölt miniszoknyámat, zöld volt, emlékszem, és nem illett a bőröm fehérségéhez, de csak az volt, abban kellett végigmennem az utcán és állni az útjavító munkások füttyentéseit. Próbát tettem arra, hogy lelki erőből átszínezzem az anyagát addig, amíg oda érek, ahol az a fiú van, akinek tetszeni szeretnék. Nem bánom, ha nem vesz észre. Ebbe a gondolatba préseltem a szorongást. Elmentem a bolt mellett, a palacsintaárus mellett, a fagyizó mellett, a fiú mellett. Otthon voltam újra. Ezt is megúsztam, nemcsak a tejivást.

A fiú meg. Olyan átmeneti állapot. Valami gyorsan átalakuló dolog lehet a fiúság. Mint a félig sült pite. Meg kell várni, hogy harapni lehessen.

Megfogta a kezemet és nézte. Milyen szép, hogy látszik rajta a munka, ezt mondta. És egy ilyen mondattól simulni kezdenek a ráncok. Épp csak annyira, hogy mindenki észrevegye a férfi szavát rajtam. Néhány évvel ezelőtt szégyenkezve elhúztam volna a kezeimet, valószínűleg arról is döntöttem volna, hogy ez az ember büntetést érdemel: soha többé nem találkozom vele. Semmit nem sejt arról, mit gondolok, miközben udvarol. Elképzelem kisiskolás korában: ül mellettem egy sötétkék nejlon iskolaköpenyben és figyeli a táblát. Mihály. Vagyis Misi. De csak a fiúknak. A lányoknak meg Harmath. Ezt kell hangosan ordítani neki távolról, úgy szólni neki. A Harmath szája kinyílik egy kicsit, amikor a füzetéről a táblára néz és a feje felemelkedik.

A füle csak egy kicsit zsíros. Sajnos. Mert így tovább kell menni, mást kell találni, hogy pillanatok alatt meg lehessen undorodni tőle. A haját régen vágták, a tövénél nem túl gusztusos, de még ez sem elég. Nincs más, mint elképzelni, hogy az osztálykiránduláson kolbászos szendvicset eszik, és nemcsak ő, hanem a fülledt busz is tömény kolbászszagú, mintha ő böfögte volna tele. Rendben is vagyok. Ezt a szájat soha nem akarom megcsókolni. Döntök róla, magamat is nyolc évesnek képzelve. A kezemet zsebre teszem és engedem, hogy elkísérjen hazáig.

Szerintem maga Nagyváradon született, csak kilopták onnan, ezt mondta. Mert ő az emberiséget két részre osztotta: aki Nagyváradon született, meg aki nem. Kevés ismerete volt a máshol születettekről, nem is beszéltünk róluk. Csak a Lajosról, akinek a korát akarta megtudni, mert szerinte a harmincas évek közepe óta Lajos nevet embernek nem adnak. Ami persze nem igaz, mert a Lajos csak négy évvel volt idősebb nálam. És igen, vele majdnem sikerült.

Először elnyertem tőle a versenybiciklijét. De ő tehetett róla. Miért nem hitte el, hogy le tudok menni állásból hídba? Én pedig még aznap rajzoltam golyóstollal egy órát a csuklójára, ami épp kettő óra huszonkét percet mutatott, mert tudtam, hogy másnap államvizsgázni megy a Közlekedési Minisztériumba, hogy hajóskapitány legyen, ezért kellett rá a szerencseszámom, hogy neki is talizmánja legyen. Állítása szerint, meg is jegyezték, milyen csinos kis órája van, de a nevetségessé válást nálam felülírta a szerelem, és úgy tűnt, hogy nála is. Persze nem ez volt a tökéletes megoldás. A jelenléthez egy firkálmány kevés: akkorára kell zsugorodni, hogy megágyazhasson nekem a fülkagylójában, hogy ott suttoghassak neki, amikor épp nem beszél.

Attól kezdve, hogy a bicikli nálam maradt, egy régi, gyújtáshibás Trabanttal jött. Aztán valamelyik délután, mikor a vízparton sétáltunk, köveket kezdett dobálni a tóba. A markában tartogatta a következőt, egy karamellbarna, kerek, sima darabot. Ne dobd be, szóltam, és kérés nélkül hozzátettem, mert ha ezt most bedobod, engem többé nem látsz. Belehajította a vízbe.

De tényleg ezt most telefonon beszéljük meg? Megyek, ezt mondta. Itt valami totális félreértés van, folytatta, amikor megérkezett, és nevettünk. Porszívózni kezdtem, másra nem volt időm, végignéztem, hogy mennyi pókhálót nem tudok leszedni, és festeni is kellene, meg újrapácolni a lépcsőkorlátot, addig amíg ideér. Neki is mindig voltak tervei, ahogy nekem. Kitaláltam, hogy gyártsunk mankókat és botokat a koldusoknak, mert egyszer láttam, ahogy egy mikrobuszból útnak engedik őket. Mint a katonák, olyan rendben, egyes sorban szálltak le, az úttesten, az ajtó mellett egy kövér férfi mindegyiknek a kezébe botot és táblát adott.

A tervet rögtön felülírta a frissen gyalult fa látványának hiteltelensége és az, hogy inkább azt akartam, ez egy rossz álom legyen, ne pedig a valóság. Én nagyon tudtam volna szeretni, ha ő is tudott volna. Csak hát. Volna, volna, volna, volna, volna, volna, volna, volna, volna, volna, volna. Ha bármilyen szót tizenegyszer kimondok egymás után, az értelmét veszti. (tizenegyszer kettő, az huszonkettő)

Először is boldog huszonkettedikét, ezt mondta. Gyorsan odahajtottam a homlokomat a vállához és megöleltem. Így rejtőzködöm. A szerelem titkos és addig tart, amíg valósággá nem válik. Akkor hirtelen rájövök, hogy semmi sem jó. Aki meg tudott hódítani, arról kiderül, hogy valójában nem is képes udvarolni. Végül megkérdezi, mit tennék a helyében, ha én lennék a férfi. Türelmetlen és szemtelen volnék, felelem. Küzdenék, akkor is, ha nem kell, nehogy elkényelmesedjek, úgy, ahogy ő.

Neki fontosabb, hogy minden reggel pont annyi szem kristálycukor hulljon a kávéjába, mint nekem, mert én inkább megiszok mindenféle rissz-rossz kávét, csak csinálja meg, bátran, nem számolva a következményekkel, azzal, hogy majd elhúzom a számat, mennyire vacak. Ha elég bátor, én ugyan nem akarom ledarálni az erejét. Aztán fontolgatni kezdtem egy rám vonatkozó használati útmutató megírását, de az olyan szomorú lett volna, mint magamnak feladni egy képeslapot, amit a Colosseum előtt árulnak a pakisztáni bevándorlók.

Habár a fejformámon látszik, hogy madártejen nőttem fel, de meglepően sok finomsággal tudom meghozni az étvágyát egy olyannak is, mint maga, aki csak létfenntartásból eszik, mondta. Többet szégyenkeztem a kelleténél, de csak annyival, hogy mindig egy kicsit érezzem magamat rosszul. Valahogy úgy, mint amikor elsózom a palacsintatészát, ahogy az az egy csipet több, mint amennyi kell, ettől aztán nem az édes íz lesz az erősebb.

A sózást is túl komolyan gondolom, mint a bókot.

Nem szabadna figyelnem azokra a dolgokra, amiket tudok. De mi van, ha úgy érzem, hogy nem tudom? Akkor kezdem elrontani a működést. Nekem nyelni is nehéz, ha jól megnézem, mi van a tányéromon. Pedig találni kellene egy rést, amibe úgy csorogna be valami könnyelműség, mint a víz a megrepedt fuga réseibe a kerámialapok közé a teraszon, ami aztán télen megfagy és szétnyomja az egészet, hogy tavasszal bosszúsan kelljen szólni a kőművesnek, hogy amit tavaly lerakott, csinálhatja is újra, mert én a pénzemért azt várom, hogy ilyen ne fordulhasson elő, vagy ha nem tudja tisztességesen megcsinálni, akkor bizony számíthat rá, hogy nálam kezd minden évben, jöhet cserélgetni azt az egyetlen járólapot és fugázhatja körbe, és amikor karácsonyra megkapja a következő évi határidőnaplóját, akkor mindig legyen az az első, hogy április harmadikára beírja, hogy jönnie kell hozzám, mert addigra már minden évben elolvad a hó, és ha mégsem, akkor tizedikén, azt is jegyezze fel, mindegy, hogy az milyen napra esik, legyen itt, ha hívom, ha nem, addig, amíg nem szólok, hogy a járólap ép maradt. Ettől persze megszeppen, akárhány kiló és bármilyen magas, összeszedi minden szaktudását és egy életre bebetonozza a teraszt. Nekem is vízió marad még egy ideig ez a lazaság, ami leválaszthatna a vizsgálódásról, erről az osztásról-szorzásról, amit elvégzek, hogy megtudjam, jó-e nekem, vagy csak azt hiszem, és hamarosan nagyon rossz lesz, amit előre lehetett volna tudni, ha pontosabban következtetek. Ennek a lélektani számtannak is mindig megvan a végeredménye. Én pedig makacsul ragaszkodom hozzá, hogy azt kapjam, amit várok.

Azt hallottam, hogy mást szeret, de nem akartam benne biztos lenni, ezt mondta. Egy ideje nem cserélem ki sem az ágyat, sem a matracot, ha másik férfi fekszik benne, mint az, aki akkor feküdt ott velem, amikor vettem. Szívet úgysem lehet cserélni. Másodikos lehettem, amikor felfigyeltem arra a szóra, hogy szeksz. Először leírva láttam: sex. Sőt: sexy. A mellettem ülő fiú dugdosott egy kártyát a tolltartójában, arra volt ráírva, nagy, vastag betűkkel egy pucér nő képe fölött. Fogalmam sem volt, hogy kell kiejteni, mert az olvasókönyvön kívül én a betűket csak a Zengő ABC-ből ismertem, amit húsvétra kaptam a nagymamámtól, és nem csak azért olvastam lassan, mert még nehezen ment, hanem azért is, mert rögtön meg akartam tanulni, hogy soha ne felejtsem el. Arany alma ághegyen, Bari bég a zöld gyepen és így tovább. Tényleg nem felejtettem el.

Azt is tudtam, hogy van valami, ami annyira jó, hogy senkinek nem beszélhetek róla. Megtartom magamnak. Erre a valamire nincsenek betűk és szavak, nemcsak elmondani, de leírni sem lehet. Megörökíthetetlen. Csak akkor létezik, amikor történik, emlékezni pedig azért nem érdemes rá, mert újra lehet csinálni. Bármikor, amikor nincs ott más. Tulajdonképpen magánügy. A fiúknak ehhez semmi közük.

Én már nem szeretem a túl lassú sétákat. Reggel tojásrántottát sütök magának, mondta. Összecipzározott táska volt nála, amiből egy serpenyő nyele lógott ki. Pakolás nélkül tette a padlóra, aztán hagyta, hogy bekísérjem a konyhába. Hozott pezsgőt is, édeset és szárazat, mert nem tudta, melyiket szeretem, mire elmondtam, hogy soha nem iszom alkoholt és megkértem, hogy ő se igyon aznap este, mert akkor nem fog tudni vezetni. Megkínáltam egy nutellás kenyérrel, amit nem fogadott el, de udvariasan megvárta, hogy végezzek az evéssel. Ittam egy pohár vizet és elmeséltem neki, hogy amikor kicsi voltam, furcsának találtam, hogy az anyukám a nagyanyám kislánya, miközben nekem ő az anyukám. Átfordítottam. Felvettem a cipőjét, amikor dolgozott, abban álldogáltam a kerítés mellett, és vártam, hogy megjelenjen végre a szomszéd a kertben és elmondhassam neki, milyen volt, amikor én voltam az anyukám anyukája. Történeteket meséltem, milyen kedves, életvidám gyerek volt, és mennyire szerette a mákos gubát, akkoriban nem a cigánypecsenye után sóhajtozott és nem is cigizett, nem festette a szemhéját színesre és nem voltak hosszú körmei, labdázott és ugrókötelezett, megsimogatta az utcán kóborló állatokat és nekik adta a tízóraiját, soha nem mondta ki azt, hogy az istenbasszameg, én pedig minden reggel befontam és becopfoztam a haját, vasalt blúzocskát adtam rá, délután sosem küldtem le a boltba, hogy hozzon két üveg Balatoni Világost, pedig elbírta volna, még kenyérért is együtt mentünk, kézenfogva, mert szerette, ha megfogom a kezét. A szomszéd egy darabig hallgatta, aztán egy este átjött, mert szólni akart anyámnak, hogy valami baj van velem. Hallottam, ahogy beszélnek és félelmemben csomagolni kezdtem. Végignéztem a polcomon, de csak a bohócomat akartam magammal vinni. Az ágyam mellett egy gyufásdobozban gyűjtögettem a megszáradt sebeket, amiket évek alatt kapartam le a bőrömről. Ez okozott csak fejtörést, de határoztam, nem tehetem ki semmiféle veszélynek az út közben, így az ágy szélén ülve megettem az összeset, aztán felálltam, hónom alá vettem a bohócot és elindultam. A kapu előtt találkoztam apámmal, akinek azt mondtam, hogy csak a cipőmből akartam kirázni a kavicsot, hogy holnap, iskolába menet, ne törje a lábamat, ő pedig nem kérdezett rá, hogy akkor miért van a lábamon. Maradtam. Feküdtem az ágyamon és arra gondoltam, hogy talán sosem lesz még egyszer akkora sebem, mint ami a térdemen volt, mert az Ancsával a hátamon ráestem egy terméskőre.

Végighallgatott. Indulni készült. Felajánlottam egy szobát, hogy ne kelljen olyan sokat autóznia éjszaka, de nem fogadta el. Felvette a cipőjét és a táskát. A serpenyőnyél úgy állt ki belőle, mint egy kard. Néztem, ahogy megy a kavicson, és hogy milyen szép mozdulatokkal nyitja és zárja a kaput, és tudtam, hogy csak akkor fogom felhívni, ha már nem hallja a hangomon, hogy sírtam, és hogy addig fogok beszélni hozzá, amíg haza nem ér, aztán többé nem veszem fel a telefont, amikor hív.

Maga egy igazi nagyvad. És ehhez mérten igen szerény, ezt mondta. Én itt élek benn, és higgye el, innen nézve könnyű szerénynek lenni, válaszoltam.