Miért közösködjünk Pál Feri atyával?

scroll_hu_opensky

Az OpenSky programsorozat célja, hogy hiteles szakemberek előadásaival segítse a fiatalok lelki és szellemi fejlődését. Az első rendezvény meghívott előadója, Pál Ferenc, római katolikus pap, és egyben mentálhigiénés szakember volt.
Pál Feri, előadásában a „
miért közösködjünk?” kérdésre kereste a választ, és az előadásra vonatkozó szándékait így fogalmazta meg:

olyan tervem is van, hogy használható információkat mondjak.

Először egy, a Föld összes kontinensén végrehajtott kutatásról beszélt, melyben a kutatók azt kérték a résztvevőktől, hogy egészítsék ki a következő mondatot tízszer:

Én … vagyok.”

Az eredmények azt mutatták, hogy hatalmas különbség van a között, hogy keleten, illetve nyugaton hogyan válaszolnak erre a kérdésre.
Keleten és délen, az emberek többsége, amikor befejezi ezt a mondatot, kilenc-tíz mondatban nem egyéni, individuális jegyét írja le, hanem például azt mondja, hogy
 én afrikai vagyok, tehát a többiekhez való tartozásáról árulkodik, a társas önazonosságáról mond valamit.
Nyugaton, az amerikai és az európai kultúrákban, amiket pedig individuálisnak mondunk, még ezekben is öt mondat szól a társas önazonosságunkról és öt az individualitásunkról.
Arra a kérdésre tehát, hogy miért közösködjünk, tulajdonképpen egy nagyon egyszerű válasz is adható: azért, mert nem is tudunk másképpen tenni.
Egy másik kutatásról is beszámolt, melynek során másfél és három év közötti gyerekeket figyeltek meg. A gyerekeknek játékokat adtak, amikkel elkezdtek játszani. Volt velük egy felnőtt, akinek az volt a feladata, hogy nyújtózkodjon az asztalra tett pohár után, de ne érje el. Mikor a gyerekek meglátták, hogy mit csinál a felnőtt, abbahagyták a játékot, és odanyújtották neki a poharat.
A két-három éves gyerekek tehát belső indíttatásból segítenek, és egy önjutalmazó rendszer működik bennük.
A kutatók folytatták a kísérletet, és elkezdték a résztvevő gyerekeket dicsérni. Kiderült, hogy ez semennyire nem mozdítja elő a segítséget. Amikor azonban a gyerekek jutalmat is kaptak, leszoktak arról, hogy önmagában jól essen nekik figyelni egy személyre. Vagyis ezt a belső önjutalmazó rendszert tönkre lehet tenni, éppen egy kívülről jövő a jutalmazással.
A kölcsönösséget tehát meg kell tanulnunk. És erre bizonyos mértékig szükségünk is van, hogy ne legyünk életképtelenek.
Hogy jobb adni, mint kapni, élettani szempontból tehát pontosan így van. Egy egészséges pszichének egyszerűen jólesik, ha segíthet.
A sérült embereknek, lehet, hogy talán pillanatnyi nyereségeik nem lesznek abból, esetleg nem is esik jól nekik, hogy adnak, segítenek, de hosszú távon nekik is megéri.
A Dürer Rendezvényház színpadán állt három szék, mely azt példázta, hogy mindannyiunkat három dimenzió jellemez: egyediség, együttesség, egyetemesség. 
Én, mi, mindenki.
mi fogalma kapcsán, a társas önazonosság fogalmáról beszélt az előadó. Azok a csoportok, amelyekhez tartozunk, vagyis a társas önazonosságunk megerősít bennünket. Gondolhatjuk úgy, hogy érdemes a legerősebb csoporthoz tartozni, és előfordul, hogy azáltal erősítjük meg magunkat, hogy utáljuk a többieket, ezáltal könnyen kialakulhat a csoportközi konfliktus. Az egyik mi utálja a másik mit. A sok mi elkezd harcolni egymással, a muszlimok a keresztényekkel, a horvátok a magyarokkal, a férfiak a nőkkel, stb. A mi istenünk az egyetlen isten, mondják a katolikusok. De a protestánsok, a muszlimok, a zsidók is ezt mondják. Van egy csomó mi, ahol ugyanez hangzik el, és nekiesünk egymást kiirtani, ezért van szükségünk a mindenkire. Abban a pillanatban nem akarjuk egymást kinyírni, ha azt mondjuk: az egyetlen Isten mindenki istene.
Arra vonatkozóan, hogy milyen szorosan kapcsolódunk egymáshoz, a következő történetet mesélte el: például unokaként hordozzuk a nagyszüleink sorsát. A Holokausztot túlélők unokái csapatostul járnak pszichoterápiára, mert hatvan évvel később elkezdtek koncentrációs táborbeli élményekről álmodni úgy, hogy nem is találkoztak a nagyszüleikkel, vagy úgy, hogy a nagyszüleik nem is beszéltek róla. Külön ága lett a pszichológiának a transzgenerációs örökségek gyógyítása.
Az én, a mi és a mindenki viszonyát vizsgálva felmerült az önmegvalósítás fogalma.
Pál Feri szerint gyakran önmegvalósításról beszélünk, de valójában 
énmegvalósításra gondolunk. Az önben a mi, és mindenki is benne van. Minél inkább részt veszünk mindhárom dimenzióban, annál inkább valósítjuk meg magunkat.
Ha az 
önmegvalósításénmegvalósításként képzeljük el, akkor minden nehézség egyéni sorscsapás lesz. Ha énközpontú rendszerben élek, a jót, a pozitív történéseket természetesnek gondolom, és, ha valami nehézség jön, fel vagyok háborodva, egyéni sorscsapásként élem át, és ettől olyan rettenetes. De amikor rájövünk, hogy nem vagyunk egyedül a problémánkkal, a mihez kapcsolódva szinte elfogadhatóvá válik a dolog.



  • Atlasz

    Közösködnék én Pál Ferivel, mint egykori városmajor utcai iskolás, de mit tehetek, ha ő nem hajlandó?