Benedikty Béla: Menon Club (A Teleki-merénylet) – Athenaeum, 2015 – 672 oldal, kemény tábla védőborítóval – ISBN 9789632393627
A családomon kívül soha nem találkoztam azzal a meggyőződéssel, amivel Benedikty Béla a regényét indítja: Teleki Pált, Magyarország miniszterelnökét meggyilkolták, az öngyilkosság-mese csak a szinte beláthatatlan nemzetközi „bonyodalmak” – az azonnali német megszállás – elkerülésére kellett. Felmenőim, társadalmi szempontból jelentéktelen figurák, nem sokat törődtek a nagypolitikával, amikor nem érintette őket közvetlenül. A Teleki Pál halála sem valami racionális ok miatt lett a családi emlékezet része. Annyi történt, hogy egy akkoriban alig négyéves kisfiúnak egy felvidéki faluban rémálma volt a szétlőtt fejű, szemüveges emberről. Felébredt, és a szülei nagyon-nagyon nehezen tudták megnyugtatni. Másnap a rádió bemondta Teleki Pál halálhírét, s kiírhatatlanul beleégett a családba, hogy a kisfiú (az apám) ezt álmodta meg.
Ilyen személyes történet után természetes, hogy „rácuppantam” a regényre, ami alcíme szerint a Teleki-merényletről szól. Persze a regény – és ezt sokan hajlandók elfeledni – fikciós mű, nem kötelessége, hogy köszönőviszonyt ápoljon a történelem tényeivel, s ha ezt mégis vállalja, akkor is csak egy tetszőlegesen kiválasztott pontig. (Ami végülis pont elég egy álomra alapozott családi legendához.)
A Benedikty által megírt regény – és a regényben megteremtett valóság – egészen lenyűgöző és összetett, annak ellenére, hogy egy egészen rövid időszakra, 1941 első néhány hónapjára koncentrál. Mondhatnám, hogy kémregény, hiszen hősei kémek, ráadásul olyan figurák, akik jól passzolnak a regénybeli kémek világába: okosak, gyorsak, hidegvérűek, elhivatottak, nehezen kiismerhetők, és még az általuk elkövetett hibák is olyanok, amelyekre az átlagember csak irigykedni tud. Benedikty figurái mégsem kétdimenziós papírbábok, a karakterek összetettsége, s a velük kapcsolatos információk áradása elsodorja az Olvasó fenntartásait. Állíthatnám, hogy történelmi regény, hiszen a szereplők valós történelmi események kulisszái között mozognak a németekhez csatlakozó Magyarországon ugyanúgy, mint a náci Németországban, vagy akár a zavaros viszonyok között fortyogó Közel-Keleten. Utóbbi helyszín azért is érdekes, mert rávilágít a cselekményszövés rendhagyó módjára. Már a regény elején, az „Introdukció”-ban egy sivatagi epizóddal nyit Benedikty Béla, hogy aztán az első rész már Berlinben, Budapesten, Bécsben és Londonban játszódjon! Az Olvasó, miközben konokul halad a regényben, egyre erősebben érzi, hogy az a bizonyos Introdukció egy másik regényhez tartozott, s csak valami furcsa tördelési hiba kapcsán került a szöveg elejére. Aztán kiderül, hogy mégsem! Az elpotyogtatott információmorzsák összeállnak, s a végére nem marad elvarratlan szál. Állíthatnám azt is, hogy detektívregény, hiszen, ahogy a „nagyoknál” megszokhattuk a szálak és – a még élő – szereplők egy szobában, a gyilkosság helyszínén gyűlnek össze, hogy kiderülhessen minden.
Különös bájt biztosít a regénynek az, hogy a szereplőkhöz kötődve – barát, ismerős, vagy éppen aktív segítő – olyan figurák is feltűnnek, akik nem jellemző szereplői még egy intellektuálisan feltunnigolt kémregénynek sem. Megjelenik Karinthy Frigyes, Szabó Lőrinc a Semmiért egészen című verse kapcsán, és az akkoriban még fiatal Jacques-Yves Cousteau is jelentős szerephez jut! (Apollinaire, Picasso, Chagall, Modigliani, Laurence Olivier, Leni Riefenstahl…)
Olvasóként talán csak az aggaszt egy kicsit, hogy a Menon Club cím és a hozzá kapcsolódó alcím – A Teleki-merénylet –, a folytatás reményével kecsegtet. Ugyanakkor a szerző mintha az összes lapot kijátszaná ebben a regényben. Olyan, mintha nem maradna feltárnivaló a Menon Club háza táján…
…persze, arról, hogy miféle titkok vannak/lehetnek még a Menon Club körül, csak a szerző tudhat többet.