Éppen 105 éve, 1910. december 8-án született Karády (Kanczler) Katalin, énekesnő, színésznő a kor ünnepelt dívája, szexszimbóluma. Dalait több generáció dúdolja még ma is, filmjeit időről időre újra előveszik, pedig már 25 éve nincs velünk.
Az a rideg tény, hogy a világra jöttem, úgy gondolom, nem keltett különösebb szenzációt családunkban. A gyermek csak ott nagy csoda, ahol egy vagy kettő akad belőle; mi heten voltunk. Milyen voltam? Mint a koraszülöttek: vézna, csenevész, beteges külsejű, növésben elmaradt. Egy gonosz nagynéni egyszer végigmustrált és mély megvetéssel legyintett: „Na, ezt a Katit ugyancsak nehéz lesz férjhez adni pénz nélkül”. A Kanczler-lakásban megjelenésem után pontosan úgy folyt az élet, mint azelőtt; az apai terror vasfegyelme alatt nyögött és szenvedett a ház. Apám despota volt, aki akaratát, ha másképp nem ment, ököllel rákényszerítette a családjára. Ha egyikünk rossz fát tett a tűzre, mind a heten lakoltunk. Megvert valamennyiünket. Meg kell hagyni, soha nem markírozott. Mindig szíjjal ütött és haragja az ütések nyomán nem párolgott el, nem is enyhült. Dühe egyre fokozódott; szinte mámorosan tudta verni gyermekeit. Így éltünk Kőbányán a szigorú családi törvények bilincsei között; folyton rettegve és reszketve a sok „tilos” és „nem szabad” miatt.
– olvasható Csiffáry Gabriella Szétrajzás. Híres magyar emigránsok című kézikönyvében.
(…) Aznap, amikor kivittek a filmgyárból, kis német pol-kocsin, láttam kitéve a plakáton a Machita című filmemet, ami tulajdonképpen kémfilm volt. Lehet, hogy ezzel volt összefüggésben, hogy engem elvittek három hónapig, bebörtönöztek… nagyon szomorú sorsom volt nekem ott. Vallattak, fölvittek a Sváb-hegyre, agyba-főbe vertek, a fogaimat kiverték. Nagyon sokat szenvedtem. Minden reggel ez volt a reggeli. Fölvittek a Sváb-hegyre kínozni. Három hónap után egyszerűen lejöttek értem és hazavittek, ugyanolyan pol-kocsin. S ahogy hazakerültem, már a lakásom üres volt, nem találtam meg semmit benne, perzsaszőnyegeimet, mindenemet elvitték. (…)
– mondta el Sándor Pálnak egy 1973-ban, New Yorkban felvett interjúban a színésznő, aki 1951-ben emigrált Magyarországról. Először Salzburgba, Svájcba, Brüsszelbe, majd Dél-Amerikába, onnan pedig New Yorkba költözött, ahol 1990. február 8-án halt meg.
https://www.youtube.com/watch?v=ik89xkvdXIQ
Amikor Sándor Pálék hosszas egyeztetések után elkezdték felvenni az interjút, Karádynak egy kérése volt csupán:
(…) közeli fotográfiát ne csináljanak rólam, mert nem szeretném. Nem szeretnék rossz illúziót adni a publikumnak, a barátaimnak, az embereknek, a nézőknek. (…)
– Hogyan szeretne megmaradni a nézők emlékezetében? – hangzott a kérdés Sándor Páltól.
A régi filmjeimben, ahogy azokban látnak
– válaszolta Karády.
