Heti Ady: A szegényebb néposztály nekünk se ingünk, se gallérunk!

digitalizálás: Török Máté

Ady Endre (Érmindszent, 1877. november 22.–Budapest, Terézváros, 1919.január 27.) nem csak szépíróként alkotott maradandót. A magyar sajtó történetébe is örökre beírta a nevét. Páratlan éleslátása több mint egy évszázad távlatából még lenyűgözőbb, mint a maga korában lehetett. Amellett, hogy publicistaként naprakészen, tényszerűen dokumentálta az eseményeket, a legapróbb részletektől kezdve az általánosan levonható tanulságokig mindent észrevett. Száz évre előre.

Nincs olyan mai társadalmi, közéleti jelenség, amelyről ne találnánk leírást, elemzést Ady tollából. Ezért, okulásképpen indítottuk el Heti Ady rovatunkat.

JEGYZETEK A NAPRÓL

I.

A Heine igazsága

Az ember Magyarországon él, ahol voltaképpen csak grófoknak lehetne és szabadna élniök. Ennélfogva az ember néha keserűségében úgy összezavarodik, hogy néha már nem tudja, kit szidjon.

Ilyenkor régi, kipróbált s könnyen jövő szitokkal természetesen a zsidót veszi elő az ember.

Van Heinénak egy gyönyörű mondása arról, mit tennőnk, ha az utolsó néhány zsidó élne. Egy-két ittveszett, halálraszánt alak abból a fajtából, amely Krisztust adta, s a keresztyén kultúrát csinálta. Nyilván úgy tisztelnők őket, meghatottan, rettenetesen, mintha három-negyedistenek volnának. Szerencsére azonban egy-kettőnél több zsidó van a világon, s bár öreg fajta, nem akar elpusztulni. Azért szerencse ez, mert a Heine igazsága kissé változott értelemben beválik. Ha bú van, baj van, van, akit előrántsunk. Például ma olvastuk a magyarországi néppárt lapját. Ez a lap elújságolja, hogy ötven szociáldemokrata gyűlésen szinte hetven zsidó szónok beszélt.

A szociáldemokrácia csakugyan nagy ellenség. A szociáldemokrácia csakugyan nagy probléma, s nálunk nagyobb, mint bárhol. A néppárti lap elintézi is, íme mindenki láthatja, hogy a szociáldemokrácia – zsidó nyavalya.

Német-, Francia- s Olaszországban együtt nincs harmadrész annyi zsidó, mint nálunk, s van százszor erősebb szociáldemokrácia.

De ez mindegy, a fő az, hogy nekünk van elég zsidónk, akikre rákenhessük azt, mit joggal vagy jog nélkül nyavalyának tartunk.

II.

A morbus Hungaricus

A kiütéses tífusz, melyet valamikor Magyarországból ismert meg, s morbus Hungaricusnak keresztelt el a tudós Európa, most követi az Amerikában munka nélkül maradt, kivándorolt magyarok példáját: hazatért. A morbus Hungaricus itt van, itthon van, elhelyezkedett, s egész bátran lehet – akár  tudományellenesen is – éhtífusznak  nevezni.

Titkoljuk is, szépítjük is, de a baj nagy, s

annyi plakátot nyomatott már róla Boda főkapitány, amennyinek az árából egy jó berendezésű kórház kitelne esetleg.

S a hivatalos személyek vigasztalják: nyugtatják Budapest úri népét. Ne tessék félni: csak a szegényebb „néposztályt” szereti ez a nyavalya. Odamegy csak, ahol egy szobában húszan szívják a dögletes levegőt. És Budapest úri népe tényleg nem olyan nyugtalan, mint az ember ilyen járványról hinné. Hiszen végre is a szegényebb „néposztály” veszedelme a veszedelem. Ebbe szépen beletörődünk,

a szegényebb ‘néposztály’ nekünk se ingünk, se gallérunk! Ez a rettenetes morbus Hungaricus régibb és rettenetesebb a másiknál.

Budapesti Napló 1908. március 29.

Ód.

Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár