– Így szüntették meg a fél tüdő működését?
– A műtétet, mely akkoriban páratlan orvosi eseménynek számított, az újpesti kórházban végezték, s onnan hozták át apámat a János kórház tüdőosztályára. Mi, Gyuszival még kicsik voltunk, és mama, szegény, folyton azt mondogatta, gyermekeim, mi nem tudunk a doktor úrnak pénzt adni. Nem is adtunk, de nem is várta el tőlünk senki. Annyira nem, hogy miközben a papából vagy negyven cső állt ki – úgy képzeld, mintha az ágyon egy sárkánygyík ülne, akiből a csövek tarajként meredeznek, és mindegyik csőből valamiféle váladék, vér és genny távozik –, azon közben az apácák minket egy másik szobába kísértek, és kistányéron mignont raktak elénk. Tetűszegények voltunk. És ha nem jön a háború, akkor az apámnak sem kellett volna olyan munkát végeznie, fél tüdővel a Gellért Szálló újjáépítésében részt vennie… Zuhogott az ónos eső, mint a vasfüggöny, mentem a papának segíteni, a maltert odaverni és elsimítani… és ha akkor nem fázik meg, a betegsége sem újul ki… 1950 februárjában halt meg. Egyik versemben, Az apámban azt írtam, ó, te a halált megsejtő tulajdonság-változás. Mert amikor a papa a barackfa alatt a gangon feküdt, és időnként köhögve lement a pincébe, s fölhozott egy bögre borzasztó rossz biai bort, amit aztán a tenyerével előbb megmelengetett, azután picikét ivott belőle… akkor gondoltam arra, hogy vége. Hogy meg fog halni az apám. És kezébe adtam egy nagyon vastag könyvet, Thomas Mann József és testvéreit, amit a legnagyobb figyelemmel és türelemmel olvasott el. Gondoltam, teszek még egy próbát az apámmal, aki sosem szerette a könyveket, és a kezébe tettem egy még vastagabbat: Móricz Rózsa Sándorát, ami meg kétkötetes. És amikor azokat is elolvasta, értettem meg, hogy ez az a tulajdonság-változás, ami megelőzi a halált.
– Fél?
– Miért félnék? A faluban úgy szoktattak minket a halálhoz, hogy minden új halotthoz el kellett menni. Négyévesen, ötévesen, hatévesen. Megnézni és megfogni. Hogy érezd, ez már nincs. Fogd meg! Mert te is meg fogsz halni. És a papámat is be kellett tenni a koporsóba. Én fogtam a két lábát, a Katus fogta a kezét, s akár egy tepsibe, beemeltük. Most engedje meg, hogy megálljak. Hogy rágyújtsak… Ott feküdt apám a ravatalon. Halott volt, és folytak a könnyei. Az orvosok azt mondják, a halottak sokkal többet hallanak annál, ahogyan véljük. Hallják, ha azt mondod, hogy na, meghalt, vége. De lehetséges, édesem, hogy ez mindössze egyetlen másodperc.
– Abban az egyetlen másodpercben, ami eljön, milyen mondatot szeretne hallani? Gondolt erre?
– Élni akarok.
– Nyolcvanéves, s most annyian felkeresik. Mit akarnak önről megtudni? És miközben ünneplik, megkérdezik azt is, meddig volt tetűszegény?
– Először a hatvanas évekig, aztán pedig a rendszerváltozás idején. Abból éltünk a két gyerekkel meg Katival, a második feleségemmel, hogy az öcsém halála után csomó minden maradt, mert rendszeresen disznót vágtak, és az özvegye azt mondta, vigyük el a szalonnát, úgysincs aki megegye.
– Ennyire szegények voltak?
– Nem adtak ki semmilyen művemet.
– De hiszen akkorra már kétszeres Kossuth-díjas volt!
– És az számít?
– A rendszerváltozás után nem kívánatos személy lett?
– Maximálisan.
– De nyugdíja csak volt!
– Negyvenhét igazolt év után havi tizenötezer forint.
– Mennyi ideig tartott a büntetés?
– Körülbelül 1997-ig. Aztán meg egymás után kezdtem kapni a kitüntetéseket.
– Ha nem számítjuk a tetűszegénység éveit, mikortól lett az élete nyugalmasabb?
– Amikor elvettem a második feleségemet. Az lett a békesség, a nyugalom, a csönd, a megbízhatóság, a szeretet, a jóság, a testi és lelki értelemben vett jó szerelem ideje. Én ötven voltam, ő pedig harminc. Kass Jánosék hívtak vendégségbe, már a lépcsőházban éreztem azt a sűrű, lecsóshús-szagot. Bent nagy társaság, tíz perc múlva ő is megjelent, leültették velem szemben, s pár óra múlva Kassnak azt mondtam a taxiban, én ezt a nőt elveszem. Rá négy hónapra, augusztus 16-án, a születésem napján a feleségem lett… Most egy kicsit álljunk meg.
– Elfáradt? Rágyújt?
***
P. S. Tavaly, 2014-ben, amikor megint a Mandula utcában jártam, Juhász Ferencnél, azért, hogy kézírásos szavakat kérjek a Vegyen egy jó szót! elnevezésű jótékonysági irodalmi akció számára, a vén körtefa már nem állt. Kivágták, és a költő sem érezte jól magát. De azért szavakat, amelyekből ennivaló lett, szegényiskolásoknak, adott. Remegő kézzel.
Scipiades Erzsébet
