– Elolvastam azért is, hogy kérdezhessem a nagyapjáról…
– A nagyapa napszámos volt, és sváb, így tehát én kettős életű vagyok, akár a tarajos gőte. Mert a mamám révén az egyik részem sváb, a másik részem meg, a papám származása révén, magyar. Anyám apját Andresz Jánosnak hívták, ültek hosszú gatyában, ingben, mezítláb a bolt pultjánál, és pálinkát ittak, hitelbe. Öten voltak, öt napszámos, és úgy döntöttek, elmennek Amerikába. Nem is szóltak az asszonyoknak, csak azonmód Fiuméba indultak mezítláb. Ott fölszálltak egy New Yorkba induló hajóra, és az út árát úgy fizették meg, hogy egész idő alatt a hajót festették. És a nagyapa vagy még a hajón, vagy kint New Yorkban, írt egy bocsánatkérő levelet, versben. Talán 1907-ben.
– Hány gyereket hagyott hátra a nagyapja?
– Ötöt. Úgyhogy egy év múlva vissza is jött, mert ott se sikerült neki, mert Amerikában is csak mosogató lett. Megvan a levél, benne van a Bibliában. Bián, a faluban, nálunk az volt a szokás, hogy a sírt a hozzátartozók ásták ki. És nagyapa temetéséről anyám gyönyörű legendát költött. Hogy felöltöztették szép feketébe, hogy az egész szoba, de még az ágy alja is tele volt szebbnél szebb koszorúval, s hogy a koporsója is milyen csodálatos volt! Aztán mikor a nagymama kilencvenegy évesen meghalt, mi ástuk ki a sírt… A biai katolikus temető a dombon van, egy tóra néz… aztán egyszer csak elértünk a nagyapa koporsójáig, és képzeld, sértetlen volt! Katonai érckoporsó, azon egy ablak, és amikor Janival letoltuk a homokos földet, megláttuk a nagyapát. Ott feküdt véres katonaingben, véres katonagatyában, mezítláb. Mumifikálódhatott, mert sárgás-fekete bőre rászáradt a koponyájára, megvolt a hatalmas szemöldöke, és a nagy sváb bajusza is úgy meredt fölfele, hogy Jani, mint egy szöcske ugrott ki a sírból, ijedtében. A másik nagyapámról nem so-kat tu-dok. Mert ők az apámmal örökös haragban álltak.
– A családról mi mindent mesélt a nagyanyjuk?
– Soha semmit. Csak azt, hogy volt egy ötödik gyerek is, a Mártuska, aki meg ott van, ahová a kisgyerekeket szokták tenni a temetőben. A nagymama nem beszélt, csak ült a hokedlin a kamillás udvarban, és amikor hazamentem, hol azt kérdezte, Franci, ki az a De Gaulle? Vagy Franci, mi az az atom? Mindenki arra kíváncsi, arról faggat, honnan ered az én költői képességem. De nem tudok válaszolni. Mert a nagyapa versben írt búcsúlevele még nem bizonyíték. Az sem, hogy az egész család zenélt, hegedült vagy harmonikázott. Volt egy dédapám, ezt már az anyám mesélte, hogy bírtak egy-két hold földdel, szőlővel, amit a dédapa eladott, és a pénzből titokban lexikonokat vásárolt, amit meg nem mert elmondani a dédmamának, ezért a könyveket egy út menti átereszben eldugta… Az édesapám Ferenc volt, az apja János, a dédapja pedig Ádám, és a családi dolgokról soha senki nem beszélt. Egyet tudok, azt, hogy az anyám nem apámba volt szerelmes, hanem egy utcabéli nagyparaszt fiúba, akihez meg nem engedték hozzá. Aztán vette el az apám, aki magas volt, szőke, szeplős arcú és szeplős kezű. Ivott, de alkoholistának mégsem volt mondható. Csak ki lett vágva a fél tüdeje, ami meg annyit jelent, hogy apámnak az a része olyan volt, mintha két falevelet összeragasztanánk. Egyszer az apám négyszáz pengőt adott kölcsönbe a nagyapának, de miből? És a nagyapától sosem kapta vissza. Ezért nem-be-szél-tek-egy-más-sal.
– Így szüntették meg a fél tüdő működését?
A folytatás a következő oldalon. Lapozz!
