A történelmi bűnök határát súrolja a mai magyar kultúrpolitika

hourglass-620397_1280

Veszélybe kerültek a magyar irodalmi folyóiratok, mert a bevételeik legnagyobb részét jelentő állami forrás december végén elapad. Az új pályázatokat még nem írták, a folyóiratok finanszírozásáról döntő Nemzeti Kulturális Alap (NKA) szakkollégiumában kisebbségbe kerül a szakmai képviselet. A folyóiratok főszerkesztőit kérdeztük a válsághelyzetről.

Hogyan érintett a hír, és milyen jelentőséget tulajdonítasz annak, hogy a jövőben az NKA szakkollégiumaiban a kuratóriumi tagok között csak egyharmad lesz a szakmai képviselet?

Aczél Géza, az Alföld főszerkesztője: Egyszer már volt olyan illúziónk, hogy az a jó kultúrpolitika, ami nincs.

A mai – valamiféle bosszút lihegve és a másod-harmadvonal randalírozásával – már a történelmi bűnök határát súrolja.

De ez előre kiszámítható volt, s nem tudni, hol a vége. Egy fürge, okos elme összeírhatná, ki mindenki rekedt kívül ezen a lázbeteg körön.

Hász Róbert, a Tiszatáj főszerkesztője: A hír semmiképpen sem örömteli, és ugye az sem mellékes kérdés, hogy az az egyharmad szakmai rész kikből áll össze? S a maradék kétharmad miként viszonyul majd a magyar folyóirat-kultúrához? Nem látok a jövőbe, a múltba viszont igen: lehet, hogy

az NKA fennállásának évtizedei alatt sokat dünnyögtünk, morogtunk a bürokratizmusa, lassúsága miatt, de vitathatatlan: jobbat nem találtak ki a kultúra politikai kurzusokon átívelő szakmai támogatására.

Egyszóval: működött. Néha kicsit savanyú volt, de a miénk volt. Egy viszonylag jól működő rendszert felrúgni nagy felelősség – és kockázat. A következő kérdésed igazolja, hogy mennyire így van.

Jenei Gyula, az Eső főszerkesztője: Igazából nem tudom azt sem, hogy eddig mennyi volt. Na jó, ha rákattintok az NKA honlapjára, azt látom, hogy a folyóirat-kollégium tagjainak felét eddig szakmai szervezek delegálták. De azok között is van MMA-s, egy belsőépítész. Nem tudom, hogy ő például szokott-e szavazni akkor, amikor irodalmi lapok sorsáról döntenek. Valószínűleg szokott. És nyilván vannak építészeti lapok, oda is kell a szakértelem, s adott esetben egy nem irodalmár, de irodalom iránt érdeklődő (akár belső építész is) tájékozódhat az irodalmi folyóiratok értékét illetően. Miközben azt gondolom, hogy irodalmárok, a szakmabeliek döntő többsége nincs képben a felhozatalt illetően.

Nem ismerjük egymás lapjait, egy-kettőt-hármat esetleg, ami persze nem gond, legfeljebb akkor, ha kurátorként véleményt kell mondani – összegeket meghatározni, arányokat. De mi alapján? Érték, szekértábor, haverság?

Vagy ha tavaly annyit kapott, kapjon most is annyit? Esetleg az számít, milyen a reklámja, mennyi az eladott példányszám? Hogy a szakma szereti azt a lapot vagy az olvasók? Vagy mindkettő? Egyik sem?

Az Eső kb. tizenöt éve pályázik az NKA-hoz. Vádolhatnak elfogultsággal, de azt gondolom, többnyire szegény vidéki rokonként kezeltek minket a pályázatokon, ha oldalszámot, megjelenési gyakoriságot tekintek, és mögé képzelek valamilyen minőséget.

Magyarországon a szakmaiságra, szakmai képviseletekre, pályázati rendszerekre hivatkozni még mindig jól hangzik, miközben mindenki pontosan tudja, mekkora visszaélések, jó- vagy rosszhiszemű tévedések melegágya a pályáztatás. Hosszú évek óta érzékelhetünk bizonyos tendenciákat, de igazából nem tudom, merre mozdul a kultúratámogatás. Cinikusan, de talán nem minden alap nélkül azt is megkockáztatom (úristen, mit kapok én ezért!),

Aczél György legalább annyira tudta, mi az érték, mint sok demokratikus vagy áldemokratikus, szakmai vagy nem szakmai kurátor.

Simonyi Imrének volt egy anekdotája Márai Sándorról és (úgy emlékszem, de lehet, tévedek) Kovács Imréről. Kovács az emigrációba indulása előtt találkozott Máraival, s állítólag bocsánatot kért azért, mert elhagyja az országot. Márai meg azért, mert marad. Aztán egy év múlva ő is szedte a sátorfáját. De ezt a történet nem a maradás és kivándorlás, hanem a bocsánatkérés miatt említettem. Lassan az írók és a kultúra egyéb szereplői is bocsánatot kérhetnének különböző (egyébként saját helyzetükből nyilván jól magyarázható) döntéseikért. Már ha beszélnének egymással. Úgy értem, nemcsak a brancs- vagy szekértáborbeliekkel.

Azt kérdezted, hogyan érintett a hír az NKA-kollégiumokban meglévő szakmai arányok változásáról. Nos, rosszul. Legfőképp azért, mert az írótársadalomban is a szembenállást, a gyűlölködést erősítheti, a koncon való marakodásból adódó feszültségeket.

Mészáros Sándor, a Kalligram főszerkesztője: Nyilvánvalóan komoly kihívás és fenyegetés. Ahogy több szakmai és irodalmi szervezet is tiltakozott ez ellen, úgy én is. Csak ismételni tudnám az érveiket:

demokratikus országban és kulturális nyilvánosságban ez megengedhetetlen.

És nem csak a mostani konkrét átalakítás, vagy ennek vélt és valós processzusai. Hanem a következményei – hosszú távon. A kiszorítósdi, az egyetlen értékrend kizárólagos képviselete és érvényesítése. Majd a következő politikai kurzusváltásnál ennek visszavonás, a mostani önelégült győztesek kiszorítása, a bosszú, a revansvágy stb. És főleg a kulturális intézmények és fórumok sokszínűségének eltűnése. Ez a távoli jövő, hanem a lassú jelen.

Szondi György, a Napút főszerkesztője: Döntések, tények ellen nem kenyerem a rúgkapa.

A felálló kollégium összetétele kell, hogy a minőséget, a szakmaiságot – számunkra: lapszerkesztőségek, könyvkiadók számára – majd eldöntse.

Zemlényi Attila, a Műút főszerkesztője: Nem értek egyet legkevésbé sem a döntéssel. Úgy vélem

egy szakkollégiumban okvetlenül fontos lenne a szakmai szervezeteket képviselő kurátorok túlsúlya ahhoz, hogy a szcéna szereplői, megfelelő arányban részesülhessenek az állami forrásokból.

Milyen vészforgatókönyve van a folyóiratodnak a jövő évi működésre, mivel olyan sokat csúszik az NKA pályázati kiírás, hogy a szokásos pályázati procedúra mellett jó, ha az év közepén érkezik állami támogatás?

Aczél Géza, az Alföld főszerkesztője: Mint rövidesen távozó főszerkesztő, nem biztos, hogy enyém az autentikus válasz. Mindenesetre munkatársaimmal, leendő utódommal kétségbeesve keressük  az áthidaló megoldásokat (ha egyáltalán csak ezekről van szó) új pályázati lehetőségek és az önkormányzat környékén.

Hász Róbert, a Tiszatáj főszerkesztője: Nem tudom elképzelni, miféle vészforgatókönyvet tudnának a folyóiratok kitalálni. A folyóiratok évről évre élnek, azokból a támogatásokból, amiket sikerül „összetarhálni”, és ezen támogatások gerincét az NKA pályázatain elnyert összegek adják. Eddig sem volt idilli állapot, hogy az adott évre jóváhagyott összeget az NKA – az elszámolások elfogadásának elhúzódása miatt – leghamarabb a folyó év harmadik, de néha a negyedik hónapjában utalta.

Nem egyszer volt rá példa, a Tiszatájnál is, hogy néhány hónapig hitelbe dolgoztunk, csúsztak a honorkifizetések, illetve kikönyörögtünk a nyomdától pár hónap haladékot.

De legalább sejtettük, meddig fog tartani a szűkös időszak. A jövőre várható helyzet azonban a korábbiaknál sokkal súlyosabbnak ígérkezik: ismerve az NKA pályáztatási ügymenetét (pályázat beadási-, döntési határidők, szerződések elkészítése, kiküldése), valóban a kérdésben jelzett év közepi kifizetéseket sejteti. Amennyiben így lesz, akkor könnyen előfordulhat, hogy rangosabb folyóirataink egy némelyike szüneteltetni fogja a megjelenését. A Tiszatáj rendelkezik ugyan pár hónapnyi tartalékkal, és megoldható, hogy az egyébként nem a folyóirat megjelentetésére elnyert egyéb célzott támogatásokat időlegesen átcsoportosítjuk a folyóirathoz, de ez csak rövid távon megoldás, hiszen még azt sem tudjuk, nyerünk-e egyáltalán az új rendszerben támogatást, s ha igen, mennyit? Nem lehet úgy megtervezni a jövő évi költségvetést, hogy fogalmunk sincs, mennyiből fogunk gazdálkodni. Nehéz eldönteni, hogy a szakmai hozzá nem értés, avagy a szándékos károkozás vezetett el idáig? Egyik eshetőség sem erősíti optimizmusunkat a jövőt illetően.

Jenei Gyula, az Eső főszerkesztője: Nincs vész, nincs vészforgatókönyv. A bizonytalanság az Eső esetében folyamatos, természetes állapot, mondhatnám, a napi rutin része. Hozzászoktam, hogy decemberben még fogalmam sincs, hogy a következő évben megjelenik-e az Eső. Sok évvel ezelőtt még bosszankodtam ezen, s akinek elmondtam, azzal együtt bosszankodtunk, de már mondani is unom, beszélni sem akarok róla. Idén február utolsó napján tudtam meg, hogy nekifoghatok a szerkesztésnek. Az NKA is februárban hozta nyilvánosságra a döntést, a szolnoki önkormányzat pedig (merthogy másik támogatónk a város, nélküle sem lenne Eső) a hónapnak a legvégén döntött. Elvileg március közepe lenne a tavaszi megjelenés időpontja, hát most áprilisra csúszott, de végül negyedévente megjelenő lapnál ez még valahogy viselhető is.

Jövőre meg: lesz, ahogy lesz. Vész azért sincs, mert néha már azt sem tudom, miért kínlódom még az Esővel. Teljesen irracionális ez a lapcsinálás. Aztán mégis szerkesztem megszokásból, vagy mert, mindenek ellenére, csak jó, ha van, ha csinálhatjuk.

Az elején még zavart volna, ha támogatás hiányában megszűnik a lap, talán mert azt gondoltam volna, hogy valamit elrontottam.

Mára látom az egész támogatási rendszer esetlegességét, a kiszolgáltatottságot, a kiszámíthatatlanságot, s az ezekből következő feszültségforrásokat, kapkodásokat, a kapkodásból adódó hibalehetőséget. Az is bolond, aki szerkesztővé lesz Magyarországon.

Mármint ha olyan körülmények között, ahogy az Esőt csináljuk.

Mészáros Sándor, a Kalligram főszerkesztője: Ebben az ügyben viszonylag szerencsésebb helyzetben vagyunk, mint a többi folyóirat. A Kalligram Kiadó mint háttérintézmény valameddig tud segíteni az átmeneti (?) helyzet elviselésében. Ezt nem diadallal mondom, hanem felháborodva és szomorúan:

a többi lap és folyóirat szinte működésképtelen lesz, ha ez bekövetkezik. Éppen a rendszeres és folyamatos megjelenés kerül veszélybe, és maga a rémálom.

Szondi György, a Napút főszerkesztője: A Napút tizenhét éve forgatókönyv nélkül él vészben. Tíz tematikus szám esztendőnként, két melléklettel. Legalább 176 oldal alkalmanként. Évi enkáa-támogatás – kétmillió, mióta, rendre. Ki-ki megítélheti, hogy. Voltunk, vagyunk, leszünk.

Zemlényi Attila, a Műút főszerkesztője: Nagyon nehéz vészforgatókönyvet csinálni a folyóiratok többségének, hiszen ott ahol a városok és a megyék nem, vagy csak igen csekély mértékben támogatják a kiadványokat, nincs miből tervezniük.

Egy folyóiratnak nincs tartaléka, az előfizetőkön és lapárus példányokon kívül nem létezik saját bevétele.

Bízom benne, hogy nem kell ellehetetlenülnünk, és még az év elején lesz mód a támogatások kifizetésére.



  • Hedvig

    A tiszatjaonline.hu-nak például 4040 fb-követője van Facebookon. Gondolom irodalomszerető emberek (ők is). Havi 100 ft támogatás fejenként = havi 404.000 Ft tiszta támogatás a Tiszatájnak. Biztos hogy Állambácsitól kell mindenáron kunyizni?