Szűz Mária extrák nélkül

Colm Tóibín mária testamentuma alex gross

Colm Tóibín: Mária testamentumaPark Kiadó, 2015 – fordította Szabó Herta– 116 oldal, kemény tábla védőborítóval – ISBN 9789633551882

Jézus anyjával, a Boldogságos Szent Szűzzel, a Fájdalmas Anyával, Babba Máriával megtörtént minden a halála óta eltelt majd’ két évezredben. Szüzességét óvó elvadultak állították, hogy a fülén keresztül hozta világra a Megváltót, bizonyos csoportok megpróbálták előléptetni társmegváltóvá, mások meg diszkréten – de beszédesen! – igyekeztek hallgatni róla. A mérsékelten vallásos de bizonnyal hívő Petri György (“Isten egy szem rohadt szőlője, amit az öregúr magának tartogat”) az Apokrif című versben emlékezett meg róla:

„Zakatol a szentcsalád
Isten tömi Máriát,
József nem tud elaludni,
keres valami piát.
Nem lel, felkel. Pizsamára
húz fel inget és gatyát,
lemegy a Háromkirályba,
hogy egy fröccsöt legalább—[…]”

Máriát majdnem annyian próbálták megragadni művészi szempontból, mint Jézust. (Ne feledjük, hogy ő maga Magyarország Nagyasszonya is!)

Mindezen értelmezések között egyetlen dolog kerülte el – szinte teljesen – a betűvetők, piktorok, meg a többi léhűtő figyelmét, ez pedig nem más, mint Szűz Mária emberi volta. Az ír Colm Tóibín rövid regénye pont attól fontos, hogy lefejti a sallangokat, eltüntetni az aranyozást, és nem hagy mást, csak a fiát megmenteni akaró anya kudarcát és fájdalmat. Azt gyanítom, hogy katolikus testvéreink egy része irtózik a felvetéstől – mint ördög a tömjénfüsttől –, és sikítófrászt kap már magától az ötlettől is… és máris indulna benzint szenteltetni a plébános úrhoz!

Pedig Colm Tóibín nem követ el semmiféle gonoszságot, nem élcelődik, mint Petri, nem gúnyolódik, mint oly sokan, nem próbálja meg megesett ribancnak beállítani ezt a fájdalommal teli zsidó asszonyt. Tóibín egy fáradt, megsebzett, gyászoló anyát juttat szóhoz, egy olyan nőt, aki talán nem is érti, hogy mi miért történt. Nincsen szó angyali üdvözletről, vagy éppen anyai rajongásról – Tóibín Máriájának az aggódás jutott. Az aggódás a fiáért, és az aggódás a saját semmi kis életéért, meg persze a gyászon is túlmutató önvád, amiért nem várta meg a kereszt tövében, amíg fia – aki mások számára talán nem is ember – kileheli a lelkét. A szerző nem is történetet mesél, hiszen azt – ha nem is pont így – mind ismerjük; a kérdések egy részét éppen csak felvillantja, s esze ágában sincs megválaszolni. Nem próbálja meg értelmezni – érthetővé tenni – a csodákat, nem magyarázza el Lázár feltámadását és a kánai menyegzőn lezajlott borhamisítást sem. Tóibín könyve a fájdalomról szól, és azt mesterien teszi!

A könyv borítója melletti képen Alex Gross festménye látható.