Don Juan egy unalmas, önértékelési zavarban szenvedő barom?

naplo1

Nem hiszem, hogy túlzottan nagy igényeim vannak, ha egy dögletesen vonzó férfit akarok látni egy olyan előadásban, ami az alcímében Don Juan színrelépésére tesz ígéretet. A Magyar Színház frissen bemutatott A napló – avagy Don Juan-katalógus című kétszemélyes darabjától olyan pusztító erejű fickót vártam, akibe a nők még a nézőtér utolsó sorában ülve is beleszeretnek, a férfiak meg istenként tisztelik, miközben nyálcsorgatva fixírozzák a női főszereplőt. Csépai Eszter és Bede-Fazekas Szabolcs ehhez képest valami egészen mást adott: csipkebugyis jelenet volt, azt lehetett boldogan nézni, de a fene nagy donhuánság inkább taszított, semmint lenyűgözött volna, holott prüdériával igazán nem lehet vádolni.

Történetesen nem az utolsó sorban ültem, kamaradarab lévén pedig nem volt leküzdhetetlen távolság a színpad és a nézőtér között, tapintható szexuális feszültség helyett mégis azt éreztem, a Bede-Fazekas Szabolcs által megformált, élvhajhásznak tűnő karakter valójában egy fantáziátlan, önértékelési zavarban szenvedő nyomorult, aki magányos óráiban akkurátus listát vezet arról, ki mindenkit sikerül részegen felvinnie a lakásába. Vagy nem részegen, teljesen mindegy.

Az előadás után nyomban fel is csaptam a szakirodalmat, hátha én tudok rosszul valamit. Google, Don Juan, első találatok egyike: (spanyol, ejtsd: huán), egy XIV. századbeli spanyol monda hőse; a veszedelmes, vakmerő nőcsábító mintaképe; a gyönyör határtalan élvezőinek képviselője, ki sem a föld, sem az ég, sem a pokol hatalmasaitól vissza nem retten, ha gyönyör-vágyainak kielégítéséről van szó, és kit korlátlan érzékisége, féktelen kéjhajhászata – a monda szerint – számtalan bűn, gyilkosság elkövetésére visz, míg végre lelke az ördög birtokába, a pokolba jut. Ez lenne a definíció, nézzük, mit sikerült kihozni belőle.

A világhírű francia szerző, Jean-Claude Carrière darabját a rendező, Cserje Zsuzsa egy megfoghatatlan, internet és Iphone előtti, de valamiért laptévével már gazdagított korba helyezte. A történet egy egyedülálló férfiról, Jean-Jacques-ról és a lakásába-életébe váratlanul betoppanó vadidegen nőről, Suzanne-ról szól: a nő jön, lát, és ha minden igaz, kibillenti a munka-bulizás-szex-naplóírás vetésforgójából az unalmas jogtanácsost, ám ez a kibillentés egyáltalán nem biztos, hogy megtörténik. Az előadás több pontján érzékelhető váltás a két ember viszonyában, mégsem lehet eldönteni, eközben hatnak-e egymásra olyan elemi erővel, hogy bármelyikük karaktere fejlődne jottányit is. Arról kár vitatkozni, szükséges-e egyáltalán karakterfejlődést színpadra tenni, mindenesetre ebben a darabban ezt illetően nincs más útravalója a nézőnek, csak jókora adag kétely – vagy fejlődtek a szereplők, vagy nem.

naplo2

Egy ponton úgy tűnik, Jean-Jacques-ot az idegen nő zabolátlansága, rámenőssége, pofátlansága és lustasága ráébreszti, hogy nem igazi bohémság az, ahogyan él; továbbra is henceg és nagyképűsködik, de jelenlétében már nyoma sincs magabiztosságnak. Nem csoda, mert ha pusztán a közhely szintjén értelmezzük a karaktert, akkor is arra jutunk, hogy Jean-Jacques egy sótlan jogtanácsos, aki a szabadidejét is sótlanul üti el. Akár izgalmas is lehetne, hogy százakárhány nőt vitt fel magához az évek során, mégis hervasztóan súlytalanná válik az egész, amikor kiderül, hogy erről demonstratíve naplót vezet. Ismétlem, közel sem biztos, hogy erre Jean-Jacques úgy istenigazából ráébred, ahogyan a darab egészén, úgy ezen a jeleneten is ott terpeszkedik a bizonytalanság.

A szomorú valóság az, hogy Suzanne sokkal nagyobb macsó, sokkal szabadabb és ennek köszönhetően sokkal vonzóbb, mint Jean-Jacques. Megérkezik a semmiből egy ronda rózsaszín bőrönddel, lusta, mint a föld, utál dolgozni, minden mozdulatával azt üzeni, hogy ő az az ember, aki tényleg azt csinál, amit akar. (Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a tény, hogy ki sem lehet robbantani Jean-Jacques lakásából, amihez neki egyébként a világon semmi köze nincsen, éppen csak beesett oda az utcáról.) Amikor Suzanne megtalálja a szexnaplót, finom eleganciával, irigylésre méltó puhasággal semmisíti meg a férfit néhány jól irányzott kérdéssel, hidegen, egy közgazdasági elemző tárgyilagosságával. Suzanne macsóságába Jean-Jacques egy pillanatra bele is szeret, de ez a villanásnyi érzelem hamar átcsap irigységbe és utánzásba, mintha a férfi szabályosan elkívánná a nő személyiségét. A zárás azután megint érdekes: az előadás úgy ér véget, hogy valójában nem ér véget, csak félbeszakad.

Ha mérleget akarunk vonni, azt mondhatjuk, szép munka; Cserje Zsuzsa okos rendezését vagány színészi játék egészíti ki, és ez az együttállás pontosan arra jó, hogy elbizonytalanítsák azokat, akik – hozzám hasonlóan – prekoncepcióval ülnek be az előadásra. A néhol humoros, néhol megrendítő, halovány aha-élményeket okozó darab legmarkánsabb vonása mégis az, hogy várakozásra kényszeríti a nézőt. Két felvonáson keresztül kitartóan várunk valamire vagy valakire, azután, amikor kurtán-furcsán véget ér az előadás, rádöbbenünk, hogy az a valami vagy valaki egy Godot nevű tanulság volt. De ez nem baj, elvégre legtöbbször az életben sincs másként.