Megérkezett Finnországból a Mindentudó kézikönyv!

esko_valtaoja

Esko Valtaoja a Turkui Egyetem csillagász professzora most egy merész könyvet ad az olvasó kezébe, az a címe, hogy Mindentudó kézikönyv, és nem sokkal megjelenése után Finlandia-díjjal és a közérdekű tájékoztatás állami díjával jutalmazták. A Typotex kiadónál megjelent könyvből most egy részletet olvashattok, itt pedig kedvezményesen megrendelhetitek.

A szerzővel november 17.-én 17 órakor találkozhatsz, Kutrovátz Gábor beszélget vele: ELTE Északi Tömb (1111 Pázmány Péter sétány 1/A) 7.14-es terem.

Részlet:

Mi különbözteti meg az embert a majmoktól?
Ha egymás mellé állítanánk egy orangutánt, egy gorillát, egy csimpánzt és Halle Berryt – utóbbit természetesen ruha nélkül – az elfogulatlan szemlélő nem kerülhetné el a következtetést, hogy az ember és az emberszabásúak közti különbségek kisebbek, mint a majmok különböző fajai között látható eltérések. (Halle Berry tekintetében az elfogulatlanság megőrzése természetesen problémákba ütközhet.) Elég kevés rajtunk a szőr, felemelkedve járunk, és így tovább, de nyilvánvalóan nem a testszerkezet az, amely megkülönböztet bennünket az állatvilág további képviselőitől. A viktoriánus kor karikaturistái előtt korántsem maradt rejtve, milyen ínycsiklandóan hasonlít a hosszú szakállú, idősödő Charles Darwin egy öreg majomra.
Természetesen az értelem teszi a különbséget. Nem hiába kategorizált bennünket Carl von Linné értelmes embernek, Homo sapiens-nek, még ha amúgy szemrebbenés nélkül egybe is sorolt minket a többi majommal a főemlősök rendjébe. Igaz, Linné, aki szinte pontosan száz évvel Darwin előtt élt és hunyt el, még nem gondolta, hogy a hasonlóság rokonságot is jelent.
Noha az utóbbi évtizedek kutatásai az állatok értelme és saját maguk létezésének felismerése terén szűkítették is az emberek és a többi állat közötti szakadékot, hatalmas az ugrás legközelebbi rokonaink, a csimpánzok szellemi képességei és a mieink között. Kihalt őseinket nem ültethetjük le formakereső játékot játszani, de a paleontológusok szívós munkájának hála egyre inkább tisztában vagyunk azzal, mi módon fejlődött ki ez a különbség az évmilliók során. A teremtés hívei által mind a mai napig hangoztatott állítás, mely szerint az ember őseinek összes fosszíliája elfér egyetlen asztalon, tudatos hazugság volt már akkor, amikor több mint ötven éve elsőként előálltak vele, manapság pedig már színtisztán tragikomikus gondolat. Elődeink legépebb fosszíliái – sok csontvázból a csontok több mint fele ránk maradt – oly tökéletesek, hogy alapjukon egy erre specializálódott művész nagyon is élethű portrét rajzolhat, amit aztán ki lehet akasztani a családi galériába. És ami a legfontosabb, a fosszíliák alapján nyomon tudjuk követni az agykoponya térfogatának növekedését az utóbbi hét-nyolcmillió év során. Ehhez jön még a tárgyleletek folyamatosan bővülő tára, a sután megmunkált kövektől a fa hajítódárdákon át a barlangrajzokig, és már kezdünk elég jó képpel rendelkezni arról, miként vált az emberi nem egyik fajából sapiens.
Amikor a viktoriánus kor idején az evolúció sebesen átvette a bibliai teremtéstörténet helyét, még úgy vélték, ugyanazt az isteni tervet valósítja meg. Egyenes, céltudatos fejlődés vezetett a korábbi állatoktól a majmokig, a majmoktól pedig az emberig. Nekiálltak a hiányzó láncszem után keresgélni, mely összeköti a majmokat az emberrel; a lény után, mely félig csimpánz, félig pedig ember. Igaz, a keresgélés sokak véleménye szerint felesleges volt: az ausztráliai abók, az afrikai kafferek és a világ más peremvidékeinek lakói nyilvánvalóan köztes szintet képviseltek az emberré válás útján.
Mára felismertük, hogy az evolúció nem így működik. (Mint ahogy azt is, hogy a földgolyó öszszes embere pontosan ugyanahhoz a Homo sapiens fajhoz tartozik, és hogy Dél-Afrika őslakos népei igazság szerint fajunk legtisztább képviselői.) Az evolúciónak sem terve, sem célja nincs, nem gondol a jövővel, kizárólag a jelenben működik. Az ember korábban nyílegyenesnek képzelt családfája elágazó bokorrá módosult, és a cserje ágainak pontos helye körül heves viták folynak. Őstörténetünk hemzseg a hominoidoktól, hominidáktól, hominináktól, homininektől és homóktól – ha egyszer véletlen találkoznánk, és Ön el tudja magyarázni nekem mindegyik pontos helyét a családbokrunkon, fizetek egy sört. A homotheriumok és a humanoidok azért legalább nem tartoznak közeli genetikai rokonaink közé.
Minden év újabb meglepetésekkel szolgál. Az ember evolúciójának finn szakértője, Juha Valste 1991-ben könyvet írt az ember fejlődéséről; 2004-ben már új könyvre volt szükség, nyolc évvel később pedig Az emberi faj születése (Ihmislajin synty) ismét sűrűbbé tette családbokrunkat. Az utóbbi évek szenzációs meglepetéseit a hobbitnak nevezett floresi ember és a gyenyiszovai ember jelentette, valamint saját fajunk turbékolása úgy a neandervölgyiekkel, ahogy a gyenyiszovaiakkal is. „A könyvben foglalt tények a 2012 eleji ismereteket tükrözik” – hangsúlyozza Valste, de én is, aki rendszeresen figyelemmel követem a Nature-t és a Science-et, látom, hogy 2012 közepére egyes tényeknek már volt alkalma megváltozni. Izgalmas időket élünk – ahogy a tudományban mindig.
A főbb irányvonalak ugyanakkor világosak. Valami ilyesmi történt. Az aszteroidaütközés nyomán az emlősök egy szinte üres és elhagyatott földet örököltek, melyet elkezdtek gyorsan és sikeresen benépesíteni. Egészen új niche-ek álltak rendelkezésre, részben olyanok, melyeket a dinoszauruszok hagytak maguk után, részben olyanok, melyeket a folyamatosan változó légkör szült. Már tízmillió évvel a kréta időszaknak véget vető tömegkihalást követően igen sok különböző fajú majom mászott a fákon. Húszmillió évvel ezelőtt egyes majmok elkezdték növelni testméretüket, megváltak kapaszkodó farkuktól, és helyette a korábbinál aktívabban kezdték használni mind a négy végtagjukat. Ez több koordinációt is igényelt, emiatt nagyobb agyat. Az orangutánok nagyjából tizenhatmillió éve váltak ki az emberfélék emberhez vezető ágából, a gorillák kevesebb mint tízmillió éve. Egy friss DNS-kutatás szerint – mely túl friss ahhoz, hogysem bekerülhetett volna Juha Valste könyvébe – az ember és a további két csimpánzfaj közös őse öt–hétmillió évvel ezelőtt élt. A csimpánzok és a bonobók, melyeket korábban törpecsimpánzoknak is neveztek, pedig csak kétmillió éve vettek búcsút egymástól. Közös ősünk két lábon járt, és igazából kicsit sem hasonlított jobban a mai csimpánzokra, mint a mai emberre. Könnyen megfeledkezünk arról, hogy közben a csimpánzok is fejlődtek, és a ma általunk „kezdetlegesnek” gondolt szokásuk, hogy a csuklójukra támaszkodva járnak, igazából nagyon is új adaptáció. A csimpánzok ősei választottak egy niche-t és egyfajta viselkedési módot – a mi őseink más útra léptek. Egyetlen ma élő lény viselkedési vagy életmódja sem primitív maradvány a múltból – jó példa erre a csimpánzok csuklójárása –, hanem jelenleg tökéletesen működő modern eszköz a fennálló körülményekhez való alkalmazkodásra. A csimpánzok amúgy nem küszködnek olyan hátfájdalmakkal, mint az unokatesóik – ki mondta, hogy két lábra kell állni!