Kieselbach újabb nagy dobása

000.Kieselbach

A csütörtöki sajtótájékoztatóval és kötetbemutatással egybekötött kiállításmegnyitó apropóját a Kieselbach Galéria elmúlt két évtizede adta, de ennél sokkal többről, sokkal nagyobb távlatokról szól az Aranykorok romjain „fedőnevű” projekt. A megnyitás napra pontosan egybeesik azzal, amikor a világ másik végén, a Sotheby’s-nél egy olyan Van Gogh festményt árvereznek csillagászati összegért, amely egykor magyar tulajdonban volt. (Ráadásul 1983-ban ezekben a napokban történt a Szépművészeti Múzeumban az „évszázad műkincsrablásaként” elhíresült, Markos-Nádas által is feldolgozott bűntény.) Közben kiderült, mit kóstál a Van Gogh festmény New York-ban!

Juhász Anna kérdéseire Kieselbach Tamás galériatulajdonos és Molnos Péter, a kötet szerzője válaszoltak a megszokott – mégis újra és újra meghökkentő – nyíltsággal és őszinteséggel. Az így kibontakozó kép nem csak a képzőművészeti és műkereskedelmi aranykor csillogását idézte, de a romokról is képet adott, s gyakran olyan összefüggéseket is feltárt, melyek a teljes magyar kulturális közélet szempontjából sem mellékesek fontosak.

Tamás évek óta kapacitált, hogy csináljunk egy kötetet a korábban megjelent, vagy eddig nem publikált tanulmányaimból. Én gondolkoztam azon, hogy ezeket hogyan lehet közös nevezőre hozni és miként lehetne egy sodró lendületű narratíva köré rendezni. Tamás az aranykor elnevezést főleg arra alkalmazta, hogy az 1980-as évek végétől a kilencvenes évek első feléig volt egy aranykora a műgyűjtésnek, amikor az állami monopólium megszűnt, megjelenhettek az önálló műkereskedések, és megjelent a reális ár, ami előcsalogatott addig rejtőző remekműveket. Abban az időszakban szinte naponta jöttek elő olyan remekművek, amilyenek egy normális, konszolidált országban havonta vagy évente kerülnek elő… Persze, volt egy másik aranykor is, a XX. század elején, amikor a magyar műgyűjtők nem csak magyar képeket tudtak gyűjteni, hanem Cézanne-t, Van Gogh-ot, Gauguin-t… Nekünk feladatunk ennek az igazi aranykornak a megismertetése, még akkor is, ha ezt a korszakot csak virtuálisan tudjuk megidézni, hiszen ezek a művek kiáramlottak az országból. Ennek a legjobb eszköze a könyv és a kiállítás – meséli Molnos Péter.

Az Oroszországba került műkincsek körülbelül tízezres léptéket képviselnek. Olyan műtárgyakat, melyeket a tulajdonosaik a háború közeledtével biztonságba helyeztek múzeumokba, bankokba. A szovjet csapatok pont ezt keresték és vitték, ezek azóta sincsenek meg. Úgy is mondhatnám, hogy kiherélték a magyar műtárgyvagyont… Vannak aztán azok a képek, amelyek a határon kívül maradtak az első világháború után. 1989 után bezúdult Erdélyből, Romániából az a műtárgy-együttes, amiből ráláthattunk a századfordulós Nagybányára. Azt láttuk, hogy ez egy fantasztikus része a magyar képzőművészetnek… A megidézett nagy századfordulós és polgári gyűjtemények kapcsán megfigyelhető, hogy az miként porlottak a gyűjtemények semmivé. Egyetlen Cézanne kép maradt – mondja Kieselbach Tamás a romokról.

A huszadik században akkora volt a pusztulás, hogy különös figyelmet kell fordítani a képek hátoldalára (jó példa volt erre a szentendrei Czóbel-kiállítás) is, mert gyakran ott is értékes képek rejtőznek:

A jelentős magyar festők alkottak a Monarchia idején, kinn voltak Párizsban, de az azt követő időkben nem volt vevő a képeikre. Elszegényedtek ők is, és elszegényedett az ország is. Nem volt piac, ezért a meglévő festményeiket megfordították és arra festettek, vagy felvágták a régi képeiket, és újakat festettek rájuk… Ezen a kiállításon ilyen kétoldalas képek is vannak, például egy olyan Kernstok Károly festmény, aminek az előoldalán egy tízes évek végéről származó erdőrészlet van, a hátoldalán meg egy nagyon jó fauve kép részlete – meséli a galériatulajdonos.

Köntörfalazhatunk, de a műtárgyakat a piac és az ár csalogatja elő. A rendszerváltás után ezért kerültek elő nagyszerű képek, és ez csábíthatja haza a külföldön található magyar műtárgyakat. A virágzó műtárgypiac a művészettörténész legfontosabb segítsége

– magyarázza Molnos Péter a műkereskedelem kulturálisan fontos aspektusát, aminek további árnyalati is vannak:

A Kieselbach Galéria kiállításai és könyvei is előcsalogatnak olyan műveket, amikről különben csak álmodozhatnánk. A múltkori Batthyány Gyula kiállítás kapcsán került elő egy fantasztikus Börtönalbum, amit 1954-ben a márianosztrai börtönben festett. Az albumban több mint húsz lap van, némelyik színes, némelyik „csak” grafit. Ez a tulajdonosnál volt, de ő nem gondolta, hogy a nagyközönség számára fontos lehet. A könyvben most az összes lap reprodukálásra került! – lelkesedik Molnos, akivel a Batthyány Gyula-kiállítás kapcsán interjút készítettünk (itt érhető el a második rész).

Így néz ki egy föld alól előkerült Batthyány Gyula festmény (fotó: Kieselbach)

Így néz ki egy föld alól előkerült Batthyány Gyula festmény (fotó: Kieselbach)

Egy arisztokratáról van szó, aki börtönbe kerül a szocializmusban, és a börtönőrrel való barátság révén kerül az album Németh Istvánhoz, az őrhöz a legvadabb ötvenes években. Batthyány barátságból, szeretettel ajándékozta oda! Ebben a gesztusban benne van a magyar történelem. Amikor képeket nézünk, és a múltat rakjuk össze, akkor ez egy tudatok vállalás. Itt születtünk, mindenfajta kritikával illetjük ezt az országot, én meg keresem, hogy mi az, ami szerethető. Ebben a térben, a magyar művészettörténet világában megtalálható az, ami szerethető – fordítja személyessé Batthyány megtalálásának kérdést Kieselbach Tamás.

Batthyány Gyula börtönben készült albuma, amit a legutóbbi kiállítás hívott elő (fotó: Kieselbach)

Batthyány Gyula börtönben készült albuma, amit a legutóbbi kiállítás hívott elő (fotó: Kieselbach)

A könyv és a kiállítás még sok-sok érdekességet rejt, de ezekről talán majd legközelebb!