Megőrültetek? – kiáltotta Hajdú András zeneszerző, amikor először látta meg Csernus Tibort és feleségét, Sylvester Katalint Párizsban.
A festőművész jó barátja, aki akkor már egy ideje a francia fővárosban lakott,
El volt szörnyedve, hogy hogy kerülünk ide. És mi a fenének.
– meséli Csernus Az idő festője című dokumentumfilmben (rendezte Keserű Judit, 2005.), amit a művész emlékére, a Várkert Bazárban berendezett műteremben ücsörögve hallgatunk.
A filmen jó néhány olyan kép is megjelenik, amit élőben is megnézhetünk most, csak el kell fordítanunk a fejünket. Látjuk a festékpettyes, gurulós széket is – ott pihen tőlünk tíz méterre – amiből Csernus magyaráz a filmben. Járkálunk a berendezett műterembe, szemmel érintjük a festékpigmenteket, érezzük a terpentin szagát, az állványon hagyott szénrajzot, a kopott kanapé felett függő akt festményt és a többi képet, a régi lemezeket, a használt és még új ecseteket, a porcelánokat, amibe a mester a festékpigmenteket keverhette, a repülőmodelleket és a kisplasztikákat.
Forrás: Várkert Bazár
Mintha a művész épphogy csak félbehagyta volna a munkát, és kiszaladt volna pár percre, amíg a rezsón megfőzi a kávéját, de máris visszajön és folytatja.
Félig tél volt, félig tavasz, amikor másodjára keveredtek Csernusék Párizsba, 1964-ben:
(…) Hat évet lehúztam, hogy ide kiácsingózzunk, hát rögtön nem fordulok vissza másnap. Egy kicsit töltsük itt az időt. (…) Tovább csináltuk az illusztrációkat. (…) Közben próbáltunk festeni is. (…) Eltelt vagy tíz év így, hogy ún. Art Grafic-ból éltem, feleségem segédletével, aki a könyvtárból böngészte ki a dokumentációs anyagból a szöveghez illő, és oda felhasználható illusztrációkat. (…)
– mondja Csernus a filmben, aki feleségével együtt a legendás Montmartre-on lakott, a Bateau-Lavoir művészház első emeletén, ahol egykor Picasso, Max Jacob és Chaim Soutine is időzött néhány hónapot.
Az 1927-ben született Kossuth-díjas festőművész egy nyomdában dolgozott litográfus tanoncként, majd 1944-ben az Iparművészeti Iskolában folytatta tanulmányait, grafika szakon. 1945-ben hadifogságba esett, a háború után viszont felvették a Képzőművészeti Főiskolára, ahol Bernáth Aurélt választotta mesterének. Első Munkácsy-díját még főiskolás korában, 1952-ben kapta, a másodikat 1963-ban.
Forrás: Tibor Csernus Hungarian Painter Facebook oldala
Párizsban először 1957-ben járt feleségével együtt. A francia fővárosban már akkor népszerűek voltak grafikái, a Gallimard-nak illusztrált, ami a legfontosabb francia kiadónak számított akkoriban. Bernáth Aurél azonban 1958 tavaszán utánuk ment, és „hazacsalta” őket. Onnantól kezdve hiába is akart Csernus visszamenni Párizsba, nem engedték ki az országból.
Végül, 1964-ben a francia nagykövet kérdezett rá Aczél elvtársnál, miért nem engedik ki a külföldön oly népszerű festőt Magyarországról. Valószínűleg ennek hatására telefonáltak rá a minisztériumból Csernusékra, hogy pakoljanak össze és 48 órán belül hagyják el az országot.
Forrás: Tibor Csernus Hungarian Painter Facebook oldala
Miután feleségével, Sylvester Katalin szobrászművésszel rövid időn belül francia állampolgárságot kaptak, a festő itthoni műtermét azonnal elvették, holmijait széthordták, a műteremben lévő képei pedig szőrén-szárán eltűntek.
(…) Mostanában előbukkannak innen-onnan, árveréseken,valahonnan elősündörködik vele valaki, aki annak idején kezet tett rá, hogy hogy, nem tudom. (…)
– hangzik el a filmben.
Csernus 2007-ben bekövetkezett haláláig élt és alkotott Párizsban, ahol munkásságát elismerték. Habár műveit kiállították a francia fővároson kívül, New Yorkban és Rómában is, Budapesten csak 1989-ben rendezték meg első önálló tárlatát. Stílusát még első párizsi útjáról visszatérve „mágikus realizmusnak” nevezték, sokan látogatták meg műtermében ellesni tőle a kint tanult technikákat. S habár a szürnaturalista, hiperrealista, neobarokk és a tasizmus formaelemeit is magán hordozó, egészen sajátos stílusával itthon is iskolát teremtett, Magyarországon még így is kevésbé ismert, mint külföldön.
Forrás: Tibor Csernus Hungarian Painter Facebook oldala
Képzőművészeti hagyatékát 2009-ben hozta haza Franciaországból a Kovács Gábor Művészeti Alapítvány (KOGART): hatvan festmény, csaknem háromszáz pasztell- és szénrajz, valamint legalább hatszáz illusztrációja került így Magyarországra. A hagyatékot a művész örököse bízta rá a KOGARTRA, hogy az eredeti műterem hangulatát megidőző emléktermet rendezzenek be, amit 2009-ben az alapítvány Andrássy úti galériájában meg is valósítottak. Az anyag egy része most a Várkert Bazárban látható jövő szeptemberig, a Várgondnokság Közhasznú Nonprofit Kft. és a KOGART együttműködésének köszönhetően.
Várkert Bazár, Déli paloták, 2015. október 16. – 2016. szeptember 14.
