Szex vagy vizit – egy filmrendező novellái

égi ábránd

Bodnár V. Róbert filmrendező, forgatókönyvíró, nevét olyan alkotások kísérik, mint a Hőség vagy a Balance és a Szimpla történet. Az Égi ábránd kötet érdekessége, hogy már megjelenése előtt sikeres színházi előadás készült belőle. Az Égi ábránd és egyebek című darabot Sardar Tagirovsky rendezésében sokáig játszották a Spinózában, a Tűzraktérben és több vidéki színházban is. Olyan novellákból állt össze, mint az Apa, anya, Sanyika, Boldogság, Égi ábránd, Kutyaszerelem, La dolce vita, Szex és a vizit, Egy percben a gasztronómiáról.

Rövid terjedelmű, alapvetően lényegre törő, virtuóz írások jellemzik az Égi ábránd című kötetet. A novellák ereje az író empátiájában, a szereplőkkel gyakran önmagát is azonosító perspektívájában, sokszor meg a kívülálló, megfigyelő szerepében keresendő. Minden írás esetében a narrátori szerepen keresztül vezethető le a tanulság és az elbeszélői pozíció folyamatos változása teszi mindezt még színesebbé.

A szerző, Bodnár V. Róbert, filmrendezőként talán nem véletlenül helyezte a hangsúlyt a képi megfogalmazásra. A novelláiban plasztikussá fogalmazott színpad és a sajátos nyelvezet bevonzza és bent is tarja az olvasót az egyes írások teremtette miliőbe. Ilyen például a Fiúk hazaérnek című novella, melyet a folklór elemek tesznek mívessé, és teremtik meg a történelmi tér adott korra jellemző közegét. Ám mindezek csupán keretet adnak a szülői szeretet önzetlen, önfeláldozó erejének.

Így kérte, hogy hozza vissza a gyerekeket épségben a háborúból, és saját magát adja oda cserébe, legyen az bármikor.

A vallásos elemek és a bibliai hasonlatokkal megtámasztott jelenségek igazi szentenciákká változtatják az egyes írásokat. Így a szüzsé sok esetben mintha csak másodlagos szereppel bírna, a szereplők pedig szinte mindegyik esetben allegorikus, metaforikus szinten funkcionálnak. Eszközt jelentenek a hangulat, a képek és egy örök tanulság vagy maxima köré szerveződő prózában.

Több írásban a patetikus szereplők szánalmat ébresztő harcai, ’szomorkásan-vigyorkásan’ csapódnak le az olvasóban.

Talán mindőnk közül a korcsmárosné volt a legnagyobb látványosság. Ötvenes, rövidre vágott tehén. Apró borostát viselt orra alatt, és tekintélyes méretű fekete szemölcsöt úri metszésű homloka jobbik partján, melyből őszes szőrszálak hulltak alá egész a szemöldöke bozontosan határozott vonaláig.

A vidéki élet látszólagos mozdulatlanságát, időtlenségét ragadja meg A paraszt napja című írásban. Az író „sűrített” jelzőkben utal rá, hogy a kívülről boldogtalannak tűnő emberek valójában teljesen természetesnek élik meg, az egyetlenként ismert egzisztenciális létezést, mely száz éve nem változott.

A munkával szembeni alázattal és a teljesség igénye nélkül mondjuk azt, hogy egész nap dolgozott az öreg paraszt három ember helyett is, kint az égő napon. A nap meg alkonyattájt úgy volt vele, dolgozott már ő is eleget, itt lenne az ideje ledőlni, nyugodni egyet a mai munka végeztével. Fogta magát, le is ment.

A kocsma több novella helyszínét adja.

Fekete-bordó metlakival volt kirakva a padló, és mindegyik kerek asztal mellett négy piros, fakó, műbőr kárpittal húzott alumínium lábú szék várta vendégeit, akik hellyel-közzel ugyanazok voltak nap nap után.

A ”helyi alkoholisták és szeszkazánok közkedvelt tanyája” az „italbolt” vagy akorcsma” a vidéki magyar valóságban oly gyakori, ragasztós lényfogó alatt áramló részeg szenvelgéseket, a genetikával örökségként kapott panaszt és a soha meg nem szűnő ábrándozást kívánta szemléltetni. A balog muslincák alkoholgőzös eszmefuttatásait a tájra jellemző beszédmód fülsértő akcentusával tálalja elénk

A vidéki kocsmák hangos szenvedéseivel élesen ellentétes motívum a halk küzdelem, a felszín alatt meghúzódó valóság írói ábrázolása. A következő novellacsokor a bűnbeesés és az utána való szenvedést állítja a középpontba, mely sokkal megrázóbb, mint a hangos panaszrohamok. A város atomizált környezetében érzéketlenné váló emberek egymás mellett létező, félrecsúszott életeibe nyerhet betekintést az olvasó. Ilyen felkavaró képeket felsorakoztató írás például az Ártatlan belvárosi etűd, mely egy volt heroin függő nővel való találkozásról szól. A két éve absztinens küzdelmének mozaikjait írja le, fejbekólintó őszinteségével. A nő lakása egy metaforikus tér, ahol „[a] sötét szobák magukba zárták a romlás és a halál szagát”, és megjelenik józansága délibábja ”ahogy lélegzik, és áhítja az életet”. (Az olvasó asszociációja a remény motívumait, vagy egy tragédia előjelét is kiolvashatják mindebből.)

Ezek a nagyvárosi közegben megbújó oppozíciók jelen vannak abban a pincében is, ahol pálinkát mérnek, de ami felett egy fagyizó működik, ahol csoki meg vanília is kapható. A pozitív és negatív, a bűnös és ártatlan, a világos és a sötét látszólag külön létező, valóságban azonban egymásba olvadó entitásaira hívja fel az olvasó figyelmét. De megfigyelhetünk ilyen ellentétpárokat a Mártában is, mely az öregek és fiatalok között megmutatkozó kölcsönös tiszteletlenségben mutatkozik meg.

Milyen hülyék ezek a nyugdíjasok! Mi is ilyenek leszünk? – Á, mi nem leszünk.

Az ellentétek szülte kínos intermezzókat gyarapítják a csábítás és bujaság öregedéssel járó kínos elemeinek vissza visszatérő jelzői is.

Bántódott, puffadt, szomorkás arcán apró, kékes erek futottak szerte. Ezeket a leharcolt évek adták neki ajándékba.

Az éles kritikák, és az intim részletekbe beavató részek a lehető leganyagszerűbben ábrázolnak, ezáltal súlyosan és élesen hatnak.

Olybá tűnt nekem, valaha szebb időket is megélt asszony lehetett, amíg a kilátások a tengerpartokról a kukoricatábláig nem húzódtak vissza.

A sok igazsággal margózott írás és a kocsmavilágot bemutató aperitif után a szerelem velőt rázó érzése kap hangsúlyt. Így a La dolce vita szerelemet éltető kantátája után már nem hisszük el később sem, hogy

[az]optimizmus és a pozitív gondolkozás nem más, mint a minket körülvevő világ és a problémáink tökéletes ignorálása

lenne.

Bodnár V. remek stílusérzékkel ragadja meg a korra és térre jellemző színeket. A vizuális embernek ezek a színek jelentik a teljességet, a valóságot, az egész életet, mely mentes a fehér és ártatlan etűdöktől. Ezek, a valószínűleg empirikus tapasztalat kiváltotta tremolószerű motívumok adják az alaptónust. Nem lezárt egésszel van dolgunk, hanem egy állandóan hullámzó, folytonosan változó, fejlődő lélekkel. Érezzük a novellákból kiáramló, állandó feszültséget is, mely folytonos tevékenységre ösztönzi, mi több, kényszeríti a szerzőt.