+ Irodalom

Egy önkéntes megrendítő írása a zákányi éjszakából + fotók

menekültek

A Márti RM néven szignózott írásban egy önkéntes segítő írja le a zuhogó esőben, Zákánynál, a horvát-magyar határon töltött éjszakáját, ahol a menekültek térdig sárban vonszolták magukat az új élet felé.

  • menekültek
  • menekültek
  • menekültek
  • menekültek
  • menekültek
  • menekültek
  • menekültek
  • menekültek
  • menekültek
  • menekültek
  • menekültek
  • menekültek
  • menekültek
  • menekültek
  • menekültek
  • menekültek
  • menekültek
  • menekültek
  • menekültek
  • menekültek

Egy asszony nyöszörgését hallottam, először azt gondoltam, hogy szülési fájdalma van, annyira érződött a hangján a szenvedés. Két picit vezetett kézen fogva, a nyakába kötve a harmadik…

A Márti RM néven szignózott írásban egy önkéntes segítő írja le a zuhogó esőben, Zákánynál, a horvát-magyar határon töltött éjszakáját, ahol a menekültek térdig sárban vonszolták magukat az új élet felé. Az írás és a képek forrás ez a Facebook poszt.

Zákányban, éjfélkor

A nappali vonatra szállás elviselhetően zajlott, a napok óta ömlő eső éppen szünetelt, a rendőrök viszonylag kedvesek voltak.

Aztán jött az este.

Megengedték a rendőrök nekünk, segítőknek, hogy átmenjünk a horvát terület felé, álljunk az út mellett, és aki elszakad a családjától, elesik, stb. annak segítsünk a vaksötétben. Álltunk a vízben – már odamenet majdnem elestem vagy százszor, leejtett takarók, gödrök, gyökerek, és sár, sár, sár…

És akkor a távolban feltűntek a körvonalaik, ahogy jött a tömeg az esőben és sötétségben…

menekültek

Legelöl a fiatal férfiak, ők is csúsztak-estek, cipőjük elmaradt a sárban… A vonathoz közeledőkkel a rendőrök kiabáltak, go, go, go, ván lájn, ván lájn, mit nem értesz, b… meg!

Nagyon nyomasztó volt…

Szenvedtek tolókocsival, mankóval, tengernyi kisgyerekkel… Jött egy lány egyedül, hangosan sírva, egy palesztin-magyar segítő mellé szegődött, vigasztalta, támogatta…

Egy asszony nyöszörgését hallottam, először azt gondoltam, hogy szülési fájdalma van, annyira érződött a hangján a szenvedés. Két picit vezetett kézen fogva, a nyakába kötve a harmadik…

menekültek

Először a két nagyobbat kezdtem vezetni, aztán megint jajgatott halkan, mutatta és mondta angolul, hogy vegyem át a babát… A szeme le-lecsukódott beszéd közben, olyan kimerült volt.
Mennyi szenvedés, és micsoda elcsigázottság kell hozzá, hogy egy idegen kezébe adja az ember a kisbabáját?…

Vittem a babát, a fején semmi, csuromvíz… Állandóan néztem, hol van a sötétben a mama és a két másik pici, nehéz volt együtt maradni… Annak ellenére, hogy az anya hullafáradt volt, amikor az egyik gyerek elesett a sárban, mondott neki valamit kedvesen, és kicsit próbált nevetni, mintha csak vicc lenne az egész, ezzel vigasztalta a kislányt…

menekültek

Amikor már a vonathoz közeledtünk, a rendőrök engem is tereltek, természetesen nem láthatták, hogy nem a menekültek közé tartozom… Én még soha ilyet nem éltem át, akkor és ott azt éreztem, hogy közéjük tartozom, és teljes egészében átéltem azt a kiszolgáltatott helyzetet… Rázott a sírás, legalább elaludt tőle a kicsi, – vagy csak a kimerültségtől süppedt álomba…?

Azon csodálkozom, hogy ezek a gyerekek, nők nem sírnak, mennyi mindent láthattak már, hogy ezt bírják szó nélkül, sőt, még tudnak mosolyogni is!

Mikor már sorban álltunk a vonatnál, egy palesztin fiú segítő jött oda, elég rámenős volt, beszélt arabul a mamával, aztán azt mondta, vigyük el a babát a sátorhoz.
Nem akartam, nagyon nem akartam, hiszen hogyan találjuk meg utána a mamát 1000-1500 ember között…? De ő csak mondta, hogy keressünk dokit (nem volt közel s távol orvos, azt hiszem, a Vörös Keresztesektől remélt szakértő segítséget), én meg nagyon rosszul döntöttem, és utánamentem… Szerencsére a partnere, egy agilis lány ott volt a sátorban, leállította a fiút, gyorsan csinált babatápszert cumiban, sapkát húztunk a babára, (csont sovány volt, beesett az arca, köhögött…..!!!!!!!) takaróba tekertük, és rohantam vissza…

menekültek

A fiú szerencsére a baba nevét megjegyezte… Nem találtuk az asszonyt sehol… Kiabáltuk a baba nevét… végül nagy nehezen kiderült, hogy a mama már a vonaton, ablakok felhúzva… Azt hittem, elájulok, hogy találjuk most meg? Csodával határos módon meglett… Már nem is emlékszem, talán egy rendőr adta fel a kicsit, én pedig a sebtében összeállított csomagot…

Mindenki, mindenki csupa víz…

A vonatra folyamatosan szállították fel a rendőrök az embereket, segítve-rángatva a töltés lejtőjén…
Utánozhatatlan egyvelegben röpködtek a kedves és durva szavak, angolul, magyarul… A vonat lépcsőnél a rendőrök: gyere picim, add a kezed… Odébb: Stop, please, stop! baszd meg, mit nem értesz? Állj meg!

menekültek

Három dermedt arcú, törékeny ember ácsorog az egyik ajtó mellett, nem akarnak felszállni. „Ezek mi a faszt állnak itt?” – kérdezi az egyik rendőr a másikat. Odamegyek, megkérdezem, segíthetek-e. „Family, family”- válaszolnak.

„Biztos úr, elvesztették a családtagokat…”

A rendőr fiatal, kedves arcú. Látom, hogy megenyhül, segíteni akar. Jól van, mondja, maradjanak itt, ha jön a család, együtt felrakjuk őket… Várunk, ők esőkabát nélkül, sztoikusan tűrve, hogy a víz végigömöljön hajukon, arcukon, ronggyá áztassa a ruhájukat. Végre int valaki a sorban álló tömegből, mosoly fut át a szorongó, dermedt arcokon…

És megvannak a többiek! Együtt szállhatnak fel…

Thank you, thank you very much, mondják, és száz év fáradtsága mögül mosolyt küldenek felém…

Aztán jön az újabb dráma.

menekültek

Egy önkéntes lány mankós, törött lábú afgán fiút segített. Cipője nem volt, az „ép”, nem törött lábán nagy vágás, erősen vérzett. Nem tudom pontosan, végül konkrétan mi történt, a fiú állítólag a vonatnál meglökött/megütött a mankóval egy rendőrt… Egy pillanat alatt a földre került, minden rendőr odarohant. Az egyik aktivista le akarta fogni a rendőröket, kavarodás, kiabálás, üvöltés, a fiú szemébe világítottak, állítólag a tág pupillájából megállapították, hogy részeg (!!!!!!!)… Én inkább arra gondolnék, hogy valami fájdalomcsillapítót kapott a horvát oldalon, hogy át bírjon jönni… Üvöltöttek, hogy álljon fel, de nem tudott mankó nélkül… Végül felnyomták a vonatra…

A rendőrparancsnok utána eligazítást tartott nekünk, tudomásul kell vennünk, hogy aki akadályozza az intézkedést, az ellen is el kell járjon a rendőr…

Bőrig ázva, megrendülten értem haza éjjel háromkor. És még most is folyik a könnyem, ahogy leírtam mindezt, pedig a vízből már nagyon elég.
Én itt vagyok, rég megszáradtam. És Ők?…

Márti RM

2 hozzászólás

2 Comments

  1. Arkangyal szerint:

    Fordított helyzetben attól tartok, végünk lenne. már így is félek a nagymérvû, gyors bevándorlástól. AMi korábban volt már az sem mûködött igazán, az a bizonyos integráció igencsak zûrös mifelénk a sok füstössel akik egy része jámbor, mások meg banditák, kriminálisok, legjobb esetben lehúzásban utaznak. Szal ha nem válogathatunk akkor legalább legyenek egyértelmû követelmények, normákhoz igazodás – nem párhuzamos társadalom, eszelôs szubkultúra. Mert az sokba kerül – minden tekintetben.

  2. sztalker szerint:

    Magamat humanistának és max. libsinek gondolva megnéztem un. „Dzsihád-Express” (vasúti szleng) szerelvényeiből néhányat oda és vissza (Hegyesh. ill Gyékényes irány). Valóban elképesztő, hogy mennyi dolgot hagynak a vagonokon szerteszét, azon túl, hogy a vasúti pályák mente megtelt szeméttel. Ami nem is igazán az, hisz szinte vadiúj takarók, sátrak, hálózsákok, konzervek (én csak halkonzerveket láttam!) garmadáját hagyták maguk után. Megértem, ha az ingyen kapott cucc nem igazán érték, de arra se gondoltak, hogy a takaró még jól jöhet később is? Kiváncsi voltam, a cuccokon levő feliratokat látva sztem a különböző állomások (görög, szerb, horvát) által osztott adományok ezek. Valszeg arra jöhettek rá, hogy úgyis kapnak majd másikat…
    Az emberekkel sokat kommunikálni nem volt mód, de azt tényleg nem tudta a többség, hova viszik őket. Többen azt se tudták hol vannak. Nyilván nekik nem sokat mond a latin betűs állomásnév. Én hinnék a multikultiban, hisz a muzsikában (world-music) vannak rá nagyszerű példák, de a vallásosság (a nép ópiuma) nagyon meg fogja nehezíteni az integrációt. A totál másféle klímánkról nem is szólva.

Hozzászólás

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top