+ Irodalom

Kisfiú meredező fütykössel

Eufória

Lily King Eufória című könyve 2014-ben 10 díjat nyert, az Amazonon a 100-as lista 16. helyén állt. A Tarandus kiadónál megjelenő remek regényből most egy részletet mutatunk, a kiadó honlapján jó áron előjegyezhető a könyv.

Az Eufória című regény három tehetséges, fiatal antropológusról szól, akik olyan szerelmi háromszögbe bonyolódnak, amely nem csupán egymáshoz fűződő viszonyukat, de karrierjüket, és végső soron az életüket is veszélybe sodorja.

A két világháború között játszódó történetet Margaret Mead forradalmi antropológus életének eseményei ihlették. Mead a 60-70-es évek tudományos életének elismert alakja volt, aki a Csendes-óceán déli területein, illetve a Délkelet-Ázsiában élő törzsek szexualitáshoz fűződő viszonyát vizsgálta.

Lilly King Eufória című könyve 2014-ben 10 díjat nyert, az Amazonon a 100-as lista 16. helyén állt. A Tarandus kiadónál megjelenő remek regényből most egy részletet mutatunk, a kiadó honlapján jó áron előjegyezhető a könyv.

A részlet itt kezdődik:

Az idő úgy nyúlt, mint egy hajszál, amelyet mind a két végén húznak, és minden másodperccel közelebb van ahhoz, hogy elszakadjon. Feszes. Feszesebb. Még feszesebb. Minden narancssárga volt. Az ujjaim egy párna rojtjaival játszottak a nagyanyám ágyán. Narancs párna. Anglia. Kisfiú voltam. Kisfiú meredező fütykössel. Sátrat állított a lepedő alatt, ha nem nyomtam le. Egy meztelencsiga-szerű rovar görgött át rajtam, akkora, mint egy játékautó, és nedves guminyomokat hagyott. Meleg volt, hideg volt, meleg volt. Hatalmas narancs arcok hajoltak fölém, és lebbentek el. Nem mindig tudtam elérni őket. Könnyek szivárogtak a szememből. A péniszem szüntelenül fájt. Átfordultam, és a péniszemen egy fagyott jamba siklott, ami szorosan és hidegen vette körül. Elaludtam vagy másik álomba süllyedtem. A vödrömről álmodtam Dottie háza mögött: favödör zöld penészcsíkokkal, drótfogantyúval, amely belevágott az ember tenyerébe, amikor a vödör súlya lehúzta. Azt álmodtam, hogy a kezemről hiányoztak az ujjak. A közelben emberek tébláboltak, akikről tudtam, hogy ismernem kellene őket, mégsem ismertem. A szemgolyóim öt-öt kilót nyomtak. Amikor lehunytam a szemem, egy fül kanyarulatait láttam, egy óriási fülét, és újból fel kellett emelnem a szemhéjamat, hogy elszakadhassak tőle.

Kukac van a kukacomban, gondoltam.

– Komolyan? – kérdezte egy hölgy. A hangjából kihallatszott a mosoly. Nem is gondoltam, hogy hangosan kimondtam. Bár biztosra vettem, hogy nyitva a szemem, hogy elkerüljem az óriási fület, nem láttam, hogy a dadus próbál-e valami furcsa akcentussal beszélni.

John Franciaországban volt, nem Belgiumban, meztelenül feküdt egy vidéki úton. Martin kilépett a bokrok közül, és letakarta apám vászonzakójával. Odakiáltottam nekik, de nem fordultak felém. Torkom szakadtából ordítottam utánuk. Szaladni is próbáltam, de egy szakállas ember lefogott, elővett egy kést, és finoman kikaparta a hasamon lévő kelésekből a dongólégy lárváját.

Bármit teszel is, Andrew, ne untasd az embereket az álmaiddal.

Nem tudom, hogy órák vagy napok teltek el, mire rájöttem, hol vagyok. Éjszaka volt, cigarettafüstöt éreztem, és egy írógép kopogását hallottam. A szobámban félhomály volt, de végigláttam a hosszú házon a másik moszkitóháló mögé, ahol egy varkocsos asszony gépelt, sötét hajfonata lelógott fehér inges hátára. Egy férfi állt mellette, és dohányzott. Aztán a férfi lehajolt, hogy elolvassa, mit írt a nő, cigarettát tartó kezével a nő széktámlájára támaszkodott. Nell. Fen. Akkora megkönnyebbülést éreztem, hogy felismerem őket, mint egy gyerek, amikor felismeri az anyját, apját.

*

– Jesszusom, Bankson, te lázas seggfej! – Egyik oldalra lökött, aztán a másikra, valakinek odadobta, amit összegyűrt, és keresett két másikat. – Fel tudsz ülni?

– Igen – válaszoltam, de nem tudtam.

– Nem baj.

Megint összevissza lökdösött, aztán friss lepedő volt alattam és fölöttem. Az arca fénylett az izzadságtól. Az ágy mellett szék volt, arra ült le. Odanyújtott egy pohár vizet. Megpróbáltam a számhoz vinni, de nem értem el. A fejem alá taszigálta a kezét, és a pohárhoz emelte a fejemet, s addig tartotta, amíg ittam.

– Helyes. Jól van – mondta, és visszaengedte a fejemet. – Akarsz még aludni?

Aludtam volna?

– Nem.

– Éhes vagy?

– Nem.

A vászonrolót az ablak előtt felgöngyölték, és hangok, főleg gyerekhangok szűrődtek be, és forró szél fújt be. Egy fiatalember sétált le a vízpartra egy összecsavart fehér batyuval. Wanji.

– Beszélgessünk – ajánlottam. A fejemet élesebb szögben támasztottam fel.

– Miről akarsz beszélgetni? – Láthatóan mulattatta az ötlet.

– Mesélj édesanyádról – mondtam. Anyámra gondoltam, hogy milyen volt kiskoromban, a konyhában viselt kötényére, széles, hűs tenyerére a homlokomon, a hóna alól felszálló púderes narancsillatra.

– Nem. Róla nem akarok beszélgetni.

Megfájdult a fejem, és nem bírtam más témát kitalálni. Mesélj bármiről. De mielőtt kimondhattam volna, az álom ismét a mélybe húzott. Lehet, hogy nyitva hagytam a szemem, vagy talán nem érdekelte, hogy lekoppant a szemem. Amikor magamhoz tértem, a mumbanyókról mesélt.

– Akkor láttam megint, amikor visszavitték. A távozásunk előtti napon. Abapenamón volt a sor, hogy megetesse, és hagyta, hogy a nyomába szegődjek.

Még közelebb húzta a széket az ágyhoz. Halkan beszélt. Az Új-Guineában töltött két év mindannyiunkat lesoványított, de Fen kulcscsontja a kelleténél magasabbra emelkedett, és a nyaka tövében sötétlő árkok fölé kunkorodott, az arca keskeny éknek látszott. A leheletétől felfordult a gyomrom, és arrébb kellett mozdulnom, hogy ne érje az arcomat.

– Azt hittem, csak egy kunyhó lesz úgy félmérföldnyire, de legalább egy órát kellett menni, jobbára futva. – A hangja rekedtesen elhalkult. – Memorizáltam az útvonalat. Esküszöm, hogy vissza tudnék találni. Mindennap végigveszem gondolatban, nehogy elfelejtsem. – Felállt, mindkét irányban kinézett az ablakon, aztán visszaült. – Az egész környéken nincs ehhez fogható. Több száz éves. Nagy, legalább kétméteres. És jelképek borítják, Bankson, szójeleket faragtak az alsó felére a talpáig, ami elmondja a történetüket. De minden nemzedékben csak párat tanítanak meg arra, hogy el tudják olvasni.

Még lüktető fejű kábulatomban is rájöttem, hogy ez izgalmas és lehetetlen. Egyetlen írásrendszert sem fedeztek fel az új-guineai törzseknél.

– Nem hiszel nekem. De én tudom, mit láttam. Nappal volt. A kezemben tartottam. Megérintettem. Később le is rajzoltam. – Megnyikordult a széke, aztán papírlapokkal jött vissza. Nell krétáit használta. – Esküszöm, így nézett ki. Látod ezeket? – mutatott egy szegélyre, amely körök, pontok és gerendák sorának látszott. Rettenetesen fájt, hogy ennyire kellett mozgatnom a szemem. – Nézd ezt. Két pont a körben. Nőt jelent. Egy pont férfit. Ez a V itt a két ponttal krokodilt. Abapenamo mindent elmagyarázott nekem. Nagyapa, háború, idő. Mind szójel. Ez azt jelenti, hogy futni. Igéik vannak, Bankson!

Tehetséges rajzoló volt. A furulyát ember alakúra faragták, nagy, dühös, festett arca volt, és egy feketerigó gubbasztott a vállán, amelynek hosszú csőre átfogta a férfi fejét, és a mellébe fúródott. Lent egy fityma nélküli álló pénisz volt, alatta meg – Fen szerint – függőleges írás.

– Nézz csak ide. – Lapozott. – Itt a térkép, amit még aznap rajzoltam. Egyenesen odavisz minket. Olyan átkozottul sokára tértél vissza, hogy most alig maradt időnk. Vissza kell mennünk, és meg kell szereznünk.

– Megszereznünk?

A lépcső megnyikordult, mire Fen felugrott, és elrejtette a rajzokat oda, ahonnan elővette, az ágy túloldalán egy fekete ládába. Megszűnt a recsegés, és Fen kinézett az ablakon a létra irányába. Egy nő kereste Nell-Nellt, és Fen elmagyarázta, hol találja, közben pedig az út felső szakaszára mutatott.

– Nem mehetünk el innen enélkül. Ha legközelebb erre járunk, már másutt lesz. Most tudom még, hol van. Eladhatjuk a múzeumnak egy nagy rakás, persze megfelelő összegű készpénzért. Aztán könyveket lehet írni róla, amik messze túlszárnyalják A kirakirák gyermekeit. Egy életre gazdaggá tenne minket, Bankson. Olyanok lennénk, mint Carter és Carnarvon, amikor felfedezték Tutot. Együtt véghezvihetnénk. Tökéletes csapatot alkotunk.

– Semmit sem tudok a mumbanyókról.

– De ismered a kionákat. És a Sepiket.

Úgy éreztem, mintha száz kiló súlyt tettek volna a testemre, és néhány mérgezett nyilat lőttek volna a koponyámba.

– Tudom, hogy beteg vagy, cimbora. Most nem kell többet beszélnünk róla. Épülj fel, és akkor eltervezhetjük.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top