Családi titkok nyomára vezet az Akvárium

akvárium-gif

Caitlin iskola után mindennap az Akváriumba megy, amíg arra vár, hogy anyja érte jöjjön, és együtt hazainduljanak. Ez a legkedvesebb helye a világon, szereti bámulni a halakat és más vízi élőlényeket, elmerülni ennek a csillogó birodalomnak a mélységében.

Egy nap az egyik akváriumnál összetalálkozik egy öregemberrel, aki éppúgy bolondul a halakért, mint ő maga. E furcsa barátság azonban egy sötét családi titok nyomára vezeti a kislányt, ami olyan irányba lendíti egykor örömteli kapcsolatát anyjával, amely rémisztő következményekkel jár.

David Vann Akvárium című könyve a Tarandus kiadónál jelenik, most kedvezményes áron előjegyezhető.

És itt jön egy részlet a könyvből:

Gyorsan mentünk végig az Alaszkai úton a hóban. Már beesteledett, a szórt fényben egyre lassabban araszoltak az autók, a kerekek egy részén hólánc, másokon szegecs. Végtelen vándorlás.

Nagyapa frissen járt, talán fiatalabb, mint amilyennek látszik. Kinyitotta nekem az utasülés ajtaját, és utána ment át a saját oldalára. Jobbra fordította a slusszkulcsot, és nem történt semmi. – A gyertyák – mondta. – Húsz másodpercig melegítik a motort.

Egészen elfordította a kulcsot, és a motor életre kelt, olyan hangja volt, mint egy traktornak alapjáraton.

Kiszállt, hogy letisztogassa a szélvédőt, én bent vártam.

– Bár az akváriumban maradhatnánk! – mondtam, amikor visszaült. Akadozva vette a levegőt.

– Jó lenne.

– Szeretnék ott élni. Az előcsarnokban lenne az ágyam, és elalvás előtt mindig megnézném a halakat.

– Én a felső teremben maradnék a holdhallal – mondta zihálva. – Szerzetes lennék, és vele együtt bámulnék fölfelé, imádnám az istent.

– Holdhalnak is nevezik, de én a mola molát szeretem.

– Én is – mondta nagyapa. – Úgy hangzik, mint egy isten neve. Egy barátságos istené.

Később a Yesler úton haladtunk fölfelé, és nem akaródzott elbúcsúzni.

– Bár eljöhetnél hozzánk! – mondtam.

– Csodálatos lenne. De időt kell adnunk édesanyádnak. Szörnyű, hogy magára hagytam, nem érdemlek bocsánatot, mégis azt remélek, mert meg szeretném ismerni őt, ahogyan téged is. A családotok része szeretnék lenni. Csak egy életünk van, hát muszáj bíznunk a megbocsátásban.

A Gatzerthoz érve egy autót láttunk a járdaszegély mellett a hóban, a lámpái égtek. Anyám autója.

– Jaj, ne!

– Semmi baj. Valamikor meg kellett történnie.

Nagyapa leparkolt, anyám kiszállt a pecsétes kék kezeslábasában. Ő is szerelő – jöttem rá hirtelen –, mint nagyapa. Sapka nem volt rajta, leengedett haja kócos.

– Nem érdekel, mit mond – szóltam nagyapának.

– Caitlin, menj csak anyádhoz! Minden rendben lesz.

Kinyitottam az ajtót, hátamon a zsákkal kiszálltam.

– Szállj be az autóba! – szólt rám anyám. A reflektor jól megvilágította, vad alakja a hulló hóban, mint a tél istenasszonyáé. Mihelyt odébb léptem, nagyapa autójához ment, és belerúgott az ajtóba.

– Állj! – ordítottam, de belerúgott megint, keményen. Nagyapa csak ült, és nézte.

Visszarohantam nagyapa kocsijához, és megpróbáltam a karjába kapaszkodva megállítani anyámat, aki úgy ellökött, hogy az útra estem, a kezem, térdem csupa latyak lett. Anyám az acélbetétes bakancsával tovább rugdosta az autót, behorpasztotta a karosszériát. Görnyedő alakja csak úgy tombolt.

– Hagyd abba, anya! Kérlek!

Meg se hallott. Maga volt a megtestesült harag. Ráugrott a motorháztetőre, addig ugrált, amíg behajlott alatta a fém. Szaporodtak a hatalmas horpadások. Aztán fölmászott a tetőre, és magasra húzott térddel nagyokat ugrott, hogy a leérkező bakancs egészen behorpassza a karosszériát. Égből hulló tomboló elem, nem más. Nem az én anyám. Sohasem láttam ilyennek. Sosem képzeltem volna, hogy ilyen mérhetetlenül tud haragudni.

Nagyapa keze még mindig a kormányon, engem figyelt, amint föltápászkodtam a latyakból. Nem mozdult. Hadd tomboljon anyám, amíg csak akar. De rettenetesen szomorúnak láttam, két mély barlang a két szeme helyén. Esőkabátban, sötét zakóban és ingben volt. Mindig gondosan öltözködött, valahányszor láttam. Mintha templomba menne. És türelmesen várná, hogy kezdődjön a szertartás.

Anyám ugrott, rúgott és üvöltött:

– Nem jöhetsz vissza, te balfék!

Leugrott a csomagtartóra, és megcsúszott. Biztosan jeges volt a felület. Keményen a hátsó szélvédőnek vágódott, gurult, és a latyakba, a járdára zuhant.

– Anya! – ordítottam már én is.

Nagyapa gyorsan leengedte az ablakát.

– Sheri? – kérdezte. – Jól vagy?

Anyám látszólag sértetlenül fölkelt, egyik oldalán nedves, sötét folt. Meglendítette a bakancsát, hogy a hátsó lámpát is szétrúgja. Reccsenő műanyag és üveg hangját hallottam. A körte puhán szétpukkant.

– Kedves, hogy kérded – mondta. – Csak tizenkilenc évet késtél. Azért köszönöm, hogy eszedbe jutott.

Szétrúgta a másik lámpát is.

– Hagyd abba! – sikítottam.

– Remélem, szereted az autódat. Remélem, jelent neked valamit, apa!

– Sheri, sajnálom!

– Tartsd meg a sajnálatodat!

A lehúzott ablak mellett elhaladva újra a kocsi elejéhez került, és lerúgta az egyik reflektort, de nem sikerült egészen összetörni.

– A francba! – mondta. – Acélbetét! Jobban is működhetne!

Újabb rúgás, most se sikerült eltörni.

– A fenébe! – Visszament az autónk nyitott ajtajához, azt hittem, vége, indulunk haza, de csak felnyitotta a csomagtartót, nagyapa reflektorának fényében odalépett, és előhúzta az emelőt.

– Sheri, kérlek! – mondta nagyapa.

– Remek! – felelte. – Végre felkeltettem az érdeklődésedet!

Csak néztem anyámat, ahogy nagyapa is. Mintha kimondatlanul megegyeztünk volna, hogy joga van ehhez, hogy ami történik, elkerülhetetlen. A reflektorhoz vágta az emelőt, a lámpa szétrobbant, ő felkiáltott, szavak nélkül, valami ősi üvöltéssel, aztán lecsapott a másik reflektorra, aztán a karosszéria jött, az utasülés oldala és ablaka. Nagyapa föltartott kézzel védte magát az üvegszilánkoktól, de egyébként nem mozdult. Csak várt, amíg szétrobbant a másik ablak is, hatalmasat csattant a szürkületben, de egy szomszédot se érdekelt, az iskolából se bújt elő biztonsági őr, csak mi hárman voltunk kint a hóban, miközben anyám a hátsó ablakhoz került, és kétfelől belecsapott.

Zihálva vette a levegőt, egy pillanatra nekidőlt nagyapa autójának, karját és az emelőt a tetőn pihentette.

– Sajnálom, Sheri! – mondta nagyapa. – Ha visszaforgathatnám az időt, megtenném. De most legalább segíthetek. Van egy kis pénzem, van egy házam, Caitlinnel és veled lehetek, hozzám költözhettek, hogy ne kelljen lakbért fizetned. Esténként vigyázhatnék Caitlinre, hogy szabadabb légy.

Anyám hátralépett, kezében csüngött az emelő. Azt hittem, meg akarja ütni nagyapát, de csak mosolygott.

– Szóval így képzeled? Mostantól boldog család leszünk? A haldokló feleséget lecseréled egy unokára, és minden rendben, úgyis jön a karácsony?

Anyám villámgyorsan lendült, nagyapa éppen időben húzódott oldalra, az emelő lecsapott az ablak le nem húzott részére.

– És azt hiszed, felhasználhatod ellenem a lányomat?

– Sajnálom – mondta. Nagyapa sírt. Borzalmas, magányos zokogással.

– Anya! – könyörögtem.

– Hát nem! Nem fog menni!

A szélvédőre csapott, ordítva, erőből, az üveg több helyen betört, a benyomódó felület csillogott az utcalámpák fényében. Anyám addig üvöltött, amíg sikerült porrá zúzni az üveget, aztán nekilátott a műszerfalnak és a kormánynak. Nagyapa a két első ülésen feküdt számomra láthatatlanul, csak kétségbeesett hangját hallottam.

– Akkor most elmondom, mi lesz – mondta zihálva anyám. – Vagy békén hagysz minket, vagy megbánod. Caitlint nem láthatod többet. Vagy megbánod. Éldegélsz a házacskádban a pénzeddel, és egyedül halsz meg. Senki nem lesz veled, senkit nem érdekelsz. Ott fogsz megrohadni a házban, amíg a szagra oda nem gyűlnek a szomszédok, bedobnak egy gödörbe, senki nem kísér, és nem látogat oda. Ennyi. Ez mind a tiéd.

Addig ütötte a visszapillantót, amíg le nem tört, és a járdán kötött ki.

– Kellemes hazautat!

Az emelőt bedobta a csomagtartóba, és levágta a fedelet.

– Caitlin! – mondta. – Beszállás!

Elmentem nagyapa mellett, de nem láthatott, mert még mindig az üléseken feküdt keresztben. A műszerfal fényei akváriummá varázsolták az autó belsejét, üvegdarabok csillogó, szemcsés hullámai mosták, világoskék darabokra morzsolódott, tört az óceán, hangok lökéshullámai érkeztek, és még valami, váratlanul, pusztító erővel. Mi mást tehetett volna nagyapa, mint hogy a fenéken húzza meg magát?