Salamon András: Röhrig Géza jelenléte nem tekinthető színészi alakításnak

Andras_Salamon

A Színművészeti elsős színészhallgatói már nyár eleje környékén tudták, hogy valóra vált az álmuk, bekerültek, Magyarország egyetlen filmszínészképző iskolája, a 2012-ben alapított Go To Casting viszont még csak most, szeptember első napjaiban tartja a felvételit. Az iskola vezető tanárával, a Balázs Béla-díjas filmrendező Salamon Andrással többek között a filmszínészet és színpadi színészet különbözőségeiről és hasonlóságairól, született és tanulható színészi képességekről beszélgettünk.

Nem olyan régen azt mondta egy interjúban, hogy a Saul fia újra meghozta a kedvét a filmrendezéshez. Amikor ezt olvastam, az jutott eszembe, hogy egy olyan film mondatta ezt éppen Önnel, aki a napokban filmszínész szakon felvételiztet, amelynek főszereplője sosem tanult színészetet. Tanulható egyáltalán az, amit Röhrig Géza nyújtott a Saul fiában?

Röhrig Géza jelenléte a szó hagyományos értelmében nem tekinthető színészi alakításnak, az inkább egy nagyon súlyos emberi jelenlét. Röhrig minden sejtjével jelen van Saul figurájában, a történetben és abban a tébolyban, amit a film kivételes erővel és következetességgel ábrázol. Biztos vagyok benne, hogy ez színésziskolában nem tanulható.

Akkor ez olyan alapvető készség, ami a sikeres felvételihez elengedhetetlen egy színésziskolában?

Mindenki olyan főszereplőt, színésziskola esetében pedig olyan hallgatót keres magának, akinek olyan intellektuális és lélektani alapjai vannak, mint Röhrig Gézának, de ez elég ritka. Aki színészhallgatót keres, az elsősorban személyiséget keres, méghozzá olyat, aki tanítható erre a mesterségre. A világon minden színész egy csomó forrásból táplálkozik, nem hagyatkozik kizárólag arra, amit egyszer megtanítottak vele az iskolában. De ez nem csak a színészekre vonatkozik, hanem minden alkotóra; ha valaki regényt ír, filmet rendez vagy akár kimegy a Keletibe fotózni a menekülteket, abban a pillanatban nem csak azt hozza, amit az iskolában megtanult, hanem beleteszi a munkájába azt is, ahogyan a hétköznapokban viselkedik, mozgósítja a gondolkodásmódját, az érzéseit, az ízlését, a viselkedését: mindent, ami ő.

Sok száz felvételizőből néhány forduló alapján kiszűrni azt a tíz-tizenkét embert, akivel úgy tűnik, megéri azután éveken keresztül foglalkozni, nagy felelősség és nyilván nem egyszerű feladat. Vannak mellényúlások?

Az elmúlt százötven év, amióta a Színművészeti Egyetem működik, kihordta azokat a módszereket, amelyeknek köszönhetően viszonylag kis hibaszázalékkal tudunk felvételiztetni. Ez a három-négy fordulóból álló rendszer nagyon jól tud működni. Van persze mellényúlás, lemorzsolódás, de nem ez a jellemző. A tanulás viszont csak az egyik része a dolognak, amellett nagyon fontos az is, hogy az így vagy úgy összeszedett tudást később tudja-e használni a színész. Sok helyen tanítok, és mindenhol ugyanaz a helyzet, amikor felvételiztetünk; keressük a nagyon tehetséges embereket, akik nagyon izgalmas személyiséggel rendelkeznek, és bennük van az ígéret, hogy ebben a pillanatban, ebben az országban, ebben az Európában – vagy bárhol a világban – működőképesek maradnak, miután a pályára kerülnek. Ez nagyon nagy felelősség, ezért nem lehet tehetségteleneket és alkalmatlanokat felvenni.

Ezek szerint néha csupán az időzítéssel van probléma, hiszen egyik évben nem vesznek fel valakit, három évvel később aztán mégis. Mi változik abban a pár évben?

Néha azt kell mondani, hogy figyelj, csomó minden van benned, ami jó, de azt gondoljuk, hogy ezt nem most kell csinálnod, mert boldogtalan leszel, és mi is boldogtalanok leszünk miattad. Rengeteg olyan ember van, aki később érik meg a feladataira. Benne van a lehetőség, a tudás, de idő kell ahhoz, hogy ezeket megmutathassa.

Andrask-3

Fotó: Várnai Ákos

2012-ben indították el a Go To Casting (GTC) nevű színésziskolát, ahol hároméves kurzus keretében kizárólag filmszínészeket képeznek. Olyan oktatóik vannak, mint Jordán Tamás, Hámori Gabriella vagy Szamosi Zsófia, szóval erős a tanári gárda, de már végzett hallgatókról is beszélhetünk, mivel kifutott az első osztály. Mit lát, sikerült pályára állítani őket?

A többséget igen. Láttam például egy fiút nemrég egy Alföldi-darabban, külföldre is mentek közülük, sokan itthon játszanak kisebb-nagyobb filmekben, de nagyon szigorúan véve csak hárman kerültek be a szakmába.

Tehát ők filmeznek?

Nem, felvették őket a Színművészetire. Ők ezt olyan képzésnek tekintették, amelyik felkészítette őket arra, hogy egy szinttel magasabb fokon tanulják a színészmesterséget. Azt gondolom, a mi iskolánk nagyon jó, különleges tanáraink vannak, de a Színművészeti Egyetem semmihez sem fogható tudásanyagot és módszertant alakított ki az elmúlt százötven évben, míg a GTC mindössze három éve létezik, tehát a kettőt nem lehet összehasonlítani.

Mégiscsak volt valamiféle hiány a Színművészeti képzésében, amit ezzel pótolni akartak.

Igen, ez egy kicsi, de fontos hiány. A hat féléven át tartó, koncentrált filmszínészet-oktatását nem csak a Színművészetin, hanem sehol nem láttuk Magyarországon, ezért arra gondoltunk, ezt érdemes lehet pótolni. A képzésben, ahogyan az iskola nevében is benne van, kiemelten figyelünk arra, hogy a hallgatók megtanuljanak jól szerepelni a castingokon. Tetszik vagy nem tetszik, a casting mint procedúra megkerülhetetlen része a szakmának. Most, amikor beszélgetünk, én is azt csinálom, amit egy castingon szoktak; meg kell próbálnom frappáns dolgokat  mondani úgy, hogy éppen beestem ide valahonnan, tele teljesen más gondolatokkal, viszont én igyekszem egy másodperc alatt váltani. Nekem ez talán azért megy, mert sok éve csinálom, van tapasztalatom. Egy szereplőválogatás ugyanilyen, és ugyanígy rutint lehet benne szerezni.

Miben különbözik a filmszínészek és a színpadi színészek képzése?

Nem lehet teljesen kettéválasztani a kettőt. Nálunk is van mozgásóra, beszédóra, mesterségóra, sőt színpadra is lépnek a hallgatók. Ezek mellett sok filmszakmai órát tartunk és a hallgatóink folyamatosan játszanak az SZFE, az ELTE és a BKF vizsgafilmjeiben. Ami nagy büszkeségem, hogy a tavalyi vizsgánk alkalmával színpadra állítottuk Pintér Béla Szutyok című darabját, ez volt az életem első színházi rendezése.

Mit szólt hozzá Pintér Béla?

Nem látta, mindkét előadás alatt játszott, sajnos.

Akkor folytassuk a különbségek felsorolását.

Talán a nyitottságot emelném ki. Nálunk nincs felső korhatár, most is lesz majd egy 37 éves felvételizőnk, aki azt írta nekünk, hogy most jött rá, valójában egész életében ezt akarta csinálni, és ha felvesszük, hazaköltözik külföldről. Ha megnézünk egy osztályt a Színművészetin, azt látjuk, hogy a legjobb értelemben véve egyformák a hallgatók. Egyformán jó az alkatuk, jó karakterek, fiatalok, szépek. Nálunk elképesztően vegyes a társaság, van fiatalabb, van idősebb, totálisan nyitottak vagyunk a sokféleségre pontosan azért, mert a filmszínészet és a színházi színészet között, noha ezer azonosság van, az a néhány különbség nagyon lényeges. Harmincéves kor fölött például egy kőszínházi társulatba integrálódni képes pályakezdőt nem igazán tudok elképzelni. A filmszínész viszont képes lehet erre.

És egy filmbe az utcáról is be lehet sétálni.

Igen, ez egy furcsa ellentmondás. A rendező és a producer mindig keresi a sztárt, aki pénzt hoz, de ugyanilyen erős az igény arra, hogy az ismeretlenségből érkezett emberekkel oldjon meg egy szerepet, sokszor hitelesebben a legnagyobb sztárok játékánál. Erre csak a filmezésben van lehetőség, és filmes iskolaként nekünk ebből az a tanulság, hogy kötelességünk a lehető legnagyobb mértékben nyitottnak és kíváncsinak lenni.