Csernus Imre: Mindenki vesztes, aki hagyja magát kihasználni

Önéletrajza szerint fiatal korában pap szeretett volna lenni. Mostanában hogyan áll Istennel, hittel, vallással? csernus imre

Katolikusnak neveltek, most a klasszikus értelemben nem vagyok vallásos. Nem járok templomba, de az kétségtelen, hogy hiszek (nem dogmákban, hanem) olyan emberi értékek megmutatásában és megélésében, amelyek több vallás központi elemei. Nekem fontos az, hogy egy adott nap végén jó érzéssel nézhessek a saját szemembe.

A média által kialakított kép szerint Ön az, aki „megmondja a tutit”. Föl lehet vállalni ezt a szerepet? Mennyire igazolja vissza az Ön kijelentéseit az élet?

Az élet visszaigazol. Azt gondolom, hogy adott helyzetben, ha tanácsot kérnek, akkor a kívülállóság, a külső nézőpont a fontos, mert szubjektivitással nem lehet objektív véleményt kialakítani. Éppen ezért, én szakemberként nem tudok segíteni a hozzátartozóimnak. Ez nehéz felismerés volt. De, ha egy számomra idegen ember megkeres, és azt mondja, hogy… akkor én a tapasztalatok alapján látom, hogy az adott életút mit eredményezhet. A nagy számok törvénye alapján láthatóak folyamatok. Éppen ezért a tanács, a kívülálló szájából csak megfontolásra késztető tényező. Mindig a másik ember dönti el, melyik utat akarja járni.

Szakemberként babrálva mások lelkével…

Bocsánat, nem babrálva! Ön sok negatív kifejezést használ. A tanács nem babrálás. A babrálás az valami erőszakos dolog, én csak tanácsot adok… óriási a különbség. A tanács akkor működik, ha kérik. Ha odamennék valakihez az utcán, és azt mondanám, hogy „kedves uram, nem látja, hogy elbassza az életét?”, az erőszakoskodás, babrálás lenne.

Bocs. Átfogalmazom: Ez a fajta munka, a mások sorsával való folyamatos szembesülés meddig csinálható? Nem ég ki ettől az ember? Nem válik „robottá”?

Megtörténhet, de ezért fontos bizonyos folyamatokat használni, kereteket kialakítani. Az egyik, hogy amikor eljön valaki, akkor tudom, hogy (az Ő szempontjából) eszköz vagyok, akit használnak. Az én szemszögemből pedig az a fontos, hogy én ezzel a fejjel csak az én életemet élhetem, a másikét soha. Nem is akarom. Ez a tiszteletben tartás. Ha kisétál innen az ember, akkor ő jobbra megy, én meg balra. Én tudom, hogy minden tőlem telhetőt megtettem azért, hogy felhívjam a figyelmét bizonyos folyamatokra. Ha ő azt mondja, hogy „hülye vagyok”, akkor ez szíve joga, úgy csinálja tovább az életét, ahogy akarja. A következmények is az ő vállát nyomják. Ha elköszönök valakitől, akkor nyugodt lélekkel törlöm azt, ami addig történt.

Ezt valóban meg lehet csinálni?

Persze. Ha ő megdolgozik azért, hogy kiszúrjon magával, majd eljön hozzám, én összefoglalom a folyamatot, és mégis ugyanúgy folytatja, akkor az már igazán az ő dolga. Az orvos, a beteg közreműködése nélkül nem érhet el semmit. Én nem mindenható vagyok, hanem ember, mint Ön, vagy bárki.

Létezik egy páciens-típus, aki speciálisan Önt keresi?

A kifejezetten öntörvényű és makacs emberek fordulnak hozzám, akik megszokták, hogy „ők hordják a nadrágot”, és ennek következtében már mindenkit átvágtak, akit lehetett. Játszották az erőset, miközben belül gyengék, és ezt nagyon kevesen vették észre. Kezdetben még tetszett ez a hiúságuknak, de aztán lassan rádöbbentek, hogy a magányuk fokozódik, mert nem találkoznak egyenlő partnerrel. Miközben látszólag mindenkit átvernek, igazában önmagukat vágják át. Amikor ebből elegük lesz, akkor keresnek egy erős személyiséget, akit nem könnyű megvezetni. És ekkor jönnek el hozzám.

Mi az, amit másként tesz, mint a kollégái?

Szerintem semmit. Illetve, az egyik tanárunk a rezidens idő alatt azt mondta: valójában teljesen mindegy, hogy milyen technikát használtok, egy a lényeg, hogy a személyiségetekkel érhettek el változásokat. Ezért gondolom, hogy más vagyok, hiszen a többiek is mások, mint én. Talán abban vagyok „másabb”, hogy bizonyos önbecsapási folyamatokat elég hamar átlátok. Borzasztóan figyelek a másikra, megtisztelem azzal, hogy eskümnek megfelelően a tudásom legjavát adom annak, aki megkeres.

***

A szkepszishívő újságíró és nagynevű pszichiáter nem értenek egyet, pedig állítólag ugyanabban a világban élnek. A pszichiáternek előnye, hogy ő tudja, hogy igaza van. Az újságíró előnye pedig, hogy nem biztos abban, hogy nincs igaza… a doktornak.
(…és ez azóta sem változott.)