Az Emberfiának nincs hol lehajtania a fejét

kalandozások-a-tükörben

 

 

Kalandozások a tükörben…

Jézus így válaszolt neki: A rókáknak van barlangjuk, a madaraknak van fészkük, de az Emberfiának nincs hol lehajtania a fejét.

/Mt.8:20/

A Kalandozások a tükörben című, augusztusban, Balatonbogláron nyílt kiállításon hajléktalan létmódban élő outsider art alkotók és kortárs képzőművészek munkái láthatóak. A tárlat megrendezésével elsődleges célunk – írják a szervezők -, hogy bemutassuk azokat az értékeket, amelyekkel a hajléktalan létmódban élő és mentális problémával küzdő emberek bírnak, ezzel is elősegítve az integrációjukat.

Véleményünk szerint egy ilyen integrációt elősegítő kiállítás alkalmával az utca embere rálátást nyerhet arra, hogy az általános sztereotip megközelítés a hajléktalan létmódban vagy a mentális problémával élőkkel szemben mennyire nem állja meg a helyét, s így a jövőben talán egy nyitottabb, befogadóbb szemlélet felé vehetjük az irányt.

kalandozások a tükörben

A kiállítás megnyitószövege:

… az Emberfiának nincs hova fejét lehajtania… (Mt, 8, 20b)

Kicsit váratlanul ért Visnyei Emőke felkérése a mai kiállítás megnyitására. Nyilván, a MEE Diakóniai Bizottsága elnökeként szívesen vállaltam ezt a megtisztelő feladatot, hisz örömmel tapasztaltam, hogy oly sok önkéntes segítő mellett, néhány evangélikus gyülekezet is mellé állt az elmúlt évben zajlott hasonló kiállítások szervezéséhez. Az evangélikus diakóniai mindig gyülekezet közeli szolgálatot végez, vagyis „természetes igényként”, mintegy teológiai alapelvként fogalmazódik meg, hogy lelki és anyagi háttérként egy-egy gyülekezetünk álljon diakóniánk mögött.

Régi adósságunk, hogy belvárosi budapesti közösségeinket aktivizáljuk a diakónia területén. Bár némileg közhelyként hangzik, hogy a hajléktalanság össztársadalmi kihívás. Gyakran kell szomorúan tapasztalnunk, hogy a közbeszédünkben a szakmai kérdések, vagy jó akaratú civil kezdeményezések a felületes és szenzációéhes médiavilágban elsikkadnak, illetve különböző hátterű társadalomtudományi iskolák kibékíthetetlennek tűnő vitái közepette, háttérbe szorulnak azok, akik valóban hiteles munkájuk alapján meghallgatásra érdemesek volnának.

Miként szolgálhatná hajléktalan, gyakran komoly lelki, mentális sérülésektől szenvedő emberek integrációját evangélikus diakóniai attitűddel egyházi közösség? A korábbi kiállítások Budapesten, és ez a kiállítás is a mögötte rejlő rengeteg munkával, a kitartó és küzdelmes hozzáállással jó példát ad. Bátran kijelenthetjük: A közösség támogatásával, a művészet gyógyító és építő erejével, a kooperáció, az együttalkotás felemelő és kiemelő hatásával az otthon és remény nélküli embereknek erőt és önbecsülést adhatunk, valamint mélyből feltárható energiákat mozgósíthatunk az öröm, a szeretet és az alkotás gyönyörűsége által.

kalandozások a tükörben

Az egyház számára az ínség, szenvedés, hajléknélküliség, szegénység, deprimáltság, akadályozottság, üldözöttség, rabság, betegség és kiszolgáltatottság első sorban teológiai kérdés. A diakónia is jóval többet jelent az egyház szociális szerepvállalásánál társadalomban. A diakónia teológiai alapvetése, hogy a Teremtő Isten jónak alkotta a világot, de a bűn és gonosz hatalma alá került világban valójában minden visszájára fordulhat és fordul. A diakónia nem egyszerűen a jó szándékú ember együttérzésére alapoz, hanem a kegyelmes és megváltó Isten szeretetére, akinek kegyelmére mindannyian rászorulunk. Segítő és segített együtt vallja coram Deo, Isten szent színe előtt: Kegyelem koldusaiként élünk. Jézus mondja: az emberfiának nincs hová fejét lehajtania… Az Isten emberré lett, hogy közösséget vállaljon a társadalom perifériájára szorult emberrel. Hajléktalan lett, hogy hajlékká váljon. A mélységbe szállt alá, a kereszt szenvedését és halálát vállalta értünk, megváltott és feltámadása titkába von.

Szenvedélybetegek közösségébe szoktam bemutatkozásképpen mondani, hogy magamat én is „potenciális szenvedélybetegnek” tartom. Mondhatnám azt is, hogy potenciális hajlék nélkül, és ezzel egyidejűleg vallom: Minden egyes hajléktalan embertársam alapvető joga, hogy otthonra találjon. Nem csak fedélről, ételről, megélhetésről van szó, hanem otthonról, amely a békesség szóval fejezhető ki legjobban. Az Ószövetségből jól ismert a ’sabbat’ fogalma, amely nem egyszerűen az ünnepet jelenti, hanem Isten megszentelő munkájára és áldására utal, amelynek gyümölcse az „otthonlét” a világban, békesség, harmónia, összhang a Teremtővel és a teremtettséggel. Ha már az Ószövetségnél tartunk, akkor jó, ha emlékezünk arra a szociális parancsra, amely szerint az eladósodott ember minden vagyonát elárverezhették, zálogosíthatták, de házát nem vehették el. Az ősi isteni bölcsesség társadalmi szintű önvédelmi reflexben fejeződött ki, szociális törvényben, amely a következő felismerésből indult ki: Akinek nincs hol lehajtani a fejét, elveszíti önbecsülését, intimitását és azt a minimális oltalmat, ahol összpontosíthatja erejét az újrakezdéshez.

kalandozások a tükörben

Egyházunk diakóniai alapelveiben az emberképről a következő szép megfogalmazást olvassuk:

Meggyőződéssel valljuk, hogy minden ember Isten képmására teremtetett. Minden ember megismételhetetlen személyiséggel és elveszíthetetlen méltósággal bír. Az emberi élet Isten ajándéka, ezért sérthetetlen. Szolgálatunk végzése közben egy percre sem felejthetjük el, hogy a ránk bízott segítségre szorulók mentális és testi állapotuktól, adott szociális helyzetüktől függetlenül többek, mint amit mi éppen tapasztalunk belőlük. Ők Isten képmásai. A mi feladatunk pedig, hogy Isten akarata és Krisztus rendelése alapján minden ember örök méltóságához ragaszkodjunk, és azt a végsőkig megőrizzük.

Ezen a kiállításon, a boglári két kis Isten házában művészi alkotásokat látunk. Terápiában részt vevő emberek műveit és művészek önkéntes felajánlásának gyümölcseit. A keleti keresztyénség nagy tisztelettel adózik az ikonoknak. A görög szó nem jelent egyebet, mint kép, képmás. A szent ikon ne más, mint „ablaknyitás” az Isten országának titkaira. Az ikon szigorú szabályok alapján és teljes odaadással készül. Az ikonfestő hitvalló ember. Amikor végignéztem ezeket a képeket és elolvastam a verseket, igazából az ikon és a fenti alapelvek sorainak szintézise mondatják velem: A hajléktalan alkotók képei nem mások, mint életük zárt ablakainak résre nyitása, amely egy kis bizonyosság arra nézve, hogy minden ember valóban más, mint amit mi látunk és tapasztalunk belőle. Miközben alkotunk, kitárjuk a szívünket, tudatos és tudatalatti világunkra nyitunk ablakot, ikont. Nagy bátorság kell ehhez és bizalom. Köszönet minden alkotónak, hogy ezzel megajándékozott minket. A rajzok egy része gyermekrajzokra és gyermeki lelkületre emlékeztetnek, egyfajta kiáltások ezek: Szükségem van rá, hogy szeressetek! Lehet, hogy nincs bennem első látásra semmi, ami szerethető volna, de ha nem szerettek, nem Isten képmását látjátok bennem, akkor elpusztulok.

Jézus Isten indokolatlan szeretetét hozta el a világba. Ez az evangélium, azaz örömhír, amely ma is hirdettetik, tehát érvényben van. Az ember örök méltósága azt jelenti, hogy minden halandónak joga van ehhez az örömhírhez. Mi pedig, akik „potenciális hajléktalanként”, a kegyelem koldusaként járjuk életutunkat, halljuk meg a Gondviselő Isten szavát, aki folyamatos teremtő munkájába hív és von be, nem erőn felül, de erőnket maximálisan igényelve. A diakónia eredeti jelentése: Szolgai munka, amely a poron, sivatagon átvezet. Hiszem, hogy e képek alkotása közben, majd az elkészült művek fölötti örömben, a siker ízlelésekor és a kiállítások izgalmában, az élet porában ragadt ember átvezetése zajlott és zajlik. Köszönet e kiállítás szervezőinek, az állhatatos, sőt küzdelmes munkáért, és a mai jelenlétért.

 Gregersen-Labossa György evangélikus lelkész, MEE Diakóniai Bizottság elnöke