Hogyan lettem már megint magyar nacionalista?


Úgy húsz éve írtam egy szöveget egy újvidéki szerb lapba Hogyan lettem magyar nacionalista? címmel. A biztosítékot egy magyarul is tudó szerb történész könyve ütötte ki, aki azt bizonygatta, hogy ötezer magyart öltek meg bosszúból vagy háborús bűnökért a partizánok és kapcsolt elemeik 1944-45-ben, nem negyvenezret, mint a magyarok állítják (per pillanat a szerb-magyar akadémiai vegyesbizottság számlálója 13-14 ezernél áll, bár befejezték a munkát). Ama írásom a számháborút igyekezett kifigurázni, hisz ezzel játszadozni nem illő, már csak kegyeleti okokból sem, és nem az nyeri a meccset, aki több áldozatot tud kimutatni saját nemzetiségéből.

A minap persze megint egy vajdasági és akadémiai ügy miatt váltam magyar nacionalistává. Az olvasót aligha érdekli különösebben, mi történik a szomszédban, de mégis „magyar ügy” ez: Magyarország jobban teljesít, és sikeresen exportálja a receptet, hogyan kell kavarni a tudomány és a művészet körül. Persze másutt is kavarnak – ki gondolná például, hogy az e témában oly híres és kényes Franciaországban az akadémiai és az egyetemi karrier nem egyeztethető össze. (Legalábbis így olvastam a kulturális antropológia és szociológia kapcsán…)

Közép-Kelet-Európában viszont minden összeillik, ha rá lehet önteni egy kis politikát és pénz is akad rá. A lényeg: Szerbiában ott a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia (mely a nyolcvanas években vált hírhedtté, amikor egyes tagjai meghirdették Nagy-Szerbia projektjét), de 1979-től a Vajdaságban is, mely állam volt az államban, csináltak maguknak egy akadémiát. Aztán jött egy másik rezsim, mely kinyírta ezt, mert minek egy országban két akadémia? Majd jött egy újabb, és visszaállította. Hogy még jobban szórakozzunk, az Alkotmánybíróság kimutatta, hogy ezt így most nem lehet. Aztán jött a vajdasági kormány, hogy ha úgy nem, akkor majd emígy. És kibővítette a nevet Tudományos, Művészeti és Kulturális Akadémiára, és lőn akadémia megint.

Nem sok tagja van, de akárhogy is számolom, csak három magyar. Esetleg négy, mert nincs mindenkire ráírva, minek vallja magát. Az elnök, ha jól saccolom, ukrán vagy ruszin. A kérdés viszont mégis az, hogy akármilyen remek tudósok is ők, meg egy-két művész is bepottyant közéjük, mi a túró alapján válogatták ki egymást? Vagyis: miért hagytak ki másokat? Hol vannak a vajdasági magyar művészek? Ennyire sz*rok, hogy egyet se találtak közülük megfelelőnek? Se egy Tolnai Ottó, se egy Végel László, se egy Nagy József, vagy legalább egy irodalomtörténész.

Na, ilyenkor jön elő belőlem a nacionalista: hol is vagyunk mi, magyarok? Mert akadémiázásban rohadt jók vagyunk, a korábban sehol sem lévő Magyar Művészeti Akadémia pár év alatt úgy felszívta magát, hogy egy kétpúpú teve hozzá képest nyeretlen kétéves. Lassan már minden az MMA alá fog tartozni, az is, ami Lepsénynél még megvolt. Vagyis az is, ami nincs, de ami van, az biztosan: nevenincs költőktől kezdve az alternatív csodadoktorokon át a nemzetmentőkig, mindegy, csak legyen egy fotó róluk, amin ceruza van a kezükben. Ha azt fogom legközelebb hallani, hogy ők kapták a legújabb autópálya-koncessziót, nem fogok csodálkozni – miért, az építőipar szinte építészet, az meg nem művészet? Próbáljon meg egy alanyi költő pár négyzetmétert lebetonozni, majd meglátja, mi a nehezebb.

Az akadémiai vírus sűrűbben jelenik meg térségünkben, mint a madárinfluenza. Különösen szeretik a nemzeti jelzőt elébiggyeszteni, bár ez pont nálunk, magyaroknál nincs így. Ha pénz van hozzá, úgy persze nagyobb a tétje, mint egy bélyeggyűjtő- vagy kötögető-horgoló egyletnek, épp ezért nem járja, hogy a magyarokat a Vajdaságban ennyire kihagyják a buliból (a másik verzió, hogy emigráltak, elfogytak, hát, ebben is van valami). Ezen az oldalon épül a kerítés, ők meg főhetnek a szószban, lé nélkül.

De lenne egy javaslatom (ha már mindig azzal jönnek, csak kritizálok, de megoldást nem kínálok). Alapítsuk meg a Librarius Tudományos, Művészeti, Kritikai, Kulturális, Színi és Humánerőforrás Akadémiát (LTMKKSZHA), amíg nem késő. Kezdetben csak kinevezgetjük egymást, én rögtön vállalnám a bevételszámláló szakbizottság főtitkári posztját, aztán rágjuk a gittet. Jó magyar hagyomány ez a Pál utcai fiúkból, nem is tudom, a közoktatásban miért nem kötelező már? Mozgalmat is indíthatnánk

Minden házba akadémikust!

néven, meg osztogathatnánk a

Tiszta udvar, rendes akadémia

táblákat, és büszkén hirdetnénk szlogenünket:

Ha nyár, akkor akadémia!

Fel kell készülni, mert eljöhet még a mi időnk, és ha nincs saját akadémiánk (szervezeti szabályzattal, elnökséggel, bizottságokkal, csoportokkal, bel-, kül- és tiszteletbeli tagokkal), nem fognak bennünket komolyan venni, szobrot se kapunk, és én is hiába írtam e cikket, aminek szintúgy semmi értelme, de mindegy. Ilyen világot élünk: a Patyemkin-falvak mindehhez képest maguk voltak a valóság.