Milyen a skizoid ’80-as évek lenyomata? – Benedek Szabolcs

benedek szabolcs

Benedek Szabolcs: A kvarcóra hét dallamaLibri Könyvkiadó, 2015 – 432 oldal, keménytáblás, védőborítóval – ISBN 9789633104750

 

A közelmúltban Szerbhorváth György készített interjút Benedek Szabolccsal a regényről:
A mi generációnknak egy kétarcú, skizoid 80-as évek maradt, most pedig bele is olvashatsz:

 

Alig kezdtünk bele a szovjet himnuszba, meghallottuk az alsós tanító nénik sikolyát. Az egyik elkezdte, a másik folytatta, pillanatokkal később az udvarnak azon a fertályán mindenki sikítozott.

Mi, felsősök, az udvar másik végén nem értettük, mi történik. Nem is volt módunk megérteni, mert miközben a kicsik óbégattak rendületlenül, a tanárok, mintha összebeszéltek volna, terelni kezdtek mindnyájunkat befelé.

– Igyekezz, szedd a lábad, gyerünk, haladjál!

– Ne bámészkodj! Előrenézz!

Ilyen még nem fordult elő. Félbeszakadt a csapatünnepség. Éppen akkor, amikor magas rangú

pesti vendég jött hozzánk, a Központi Bizottság titkára.

Addig se láttam belőle semmit, az előttem állók eltakarták, csupán öltönyének fekete színe ütött át kissé a fehér ingek tengerén. Most azonban, ahogy mindenki elindult a tornaterem felé, azt reméltem, megpillantom az arcát, és fölismerem, hogy igen, láttam már a tévében, mutatták a híradóban, ahogy beszédet mond, vagy hidak és épületek nemzetiszín és vörös szalagját vágja át. Ám a magas rangú pesti vendég, akit a tanárok annyiszor emlegettek, és aki miatt még el is próbáltuk a csapatünnepélyt, továbbra is láthatatlan maradt.

Komor tekintetű, fekete bőrkabátos férfiak vették körül. Gyuri azt mondta, hogy titkosrendőrök. Egyikük az ünnepség előtt elhajtott bennünket a magas rangú pesti vendégnek az iskola épülete előtt álló autója mellől. Nem engedte, hogy megnézzük, mert (mondta Gyuri) akkor államtitkokat

fedeztünk volna föl. Pedig az autón nem látszott semmi különös. Hófehér Lada 1500-as volt. Gyuri megjegyezte, hogy milyen szép és tiszta. Na de – állapítottam meg magamban – a nagyapám piros Zsigulija is ugyanígy csillog, miután kiáll vele a garázsból, és két különböző ronggyal minden porcikáját áttörölgeti.

Éppen csak bekukucskáltunk a Lada ablakán, amikor ott termett egy fekete bőrkabátos, és gorombán megkérdezte, hogy mit keresünk itt.

– Csókolom. Semmit. Csak nézzük – mondta Gyuri, mire a feketekabátos ránk förmedt:

– Menjetek a dolgotokra. Nincsen semmi dolgotok?

De, igen. Volt dolgunk. Föl kellett mennünk az osztályterembe, hogy gyülekezzünk és megköttessük az úttörőnyakkendőnket.

Anyám vállfán tárolta az úttörő-egyenruhámat: élére vasalt sötétkék nadrág, vasalt fehér ing, a síp

és a jelvény a helyén, a nyakkendő behajtogatva a váll-lap alá. Anyám azt is kivasalta, aztán gondosan összehajtogatta, hogy később, amikor eljön az alkalom, megköttesse apámmal, mivel a családból egyedül ő tudott nyakkendőt kötni. Apám a nyaka köré tekerte, rátette a csomót, majd lazára engedte, hogy a nyakkendő egyik szárát lehessen húzogatni. Amikor az ünnepség előtt odahaza fölvettem az egyenruhát, a nyakkendőt a fejemen át az ingem fölé húztam, és addig rángattam az egyik szárát, míg meg nem szorítottam a csomót. (Mind a mai napig alkalmazom ezt a módszert. Nyakkendőim egy része megkötve lóg a szekrényben. Ha valamelyiket föl akarom venni, csak átdobom a fejemen, aztán meghúzom az egyik szárát.) Apám viszont időnként elfeledkezett erről a kötelességéről, olyankor a nyakkendő a váll-lap alatt maradt, és mi egyenként az osztályfőnökünk, mármint a rajvezetőnk elé járultunk, aki némi korholással („Nagyok vagytok már, igazán megtanulhatnátok úttörőnyakkendőt kötni”) megkötötte.

A fekete bőrkabátosok körülvették a magas rangú pesti vendéget, bennünket pedig a tanárok taszigálni kezdtek befelé. Nem tudtam eldönteni, hogy a vendégnek csak a neve nem ismerős, vagy az arca sem. Az állami vezetők neveit többnyire ismertük, legalábbis azokét, akiket a tévében és a rádióban a legtöbbet emlegettek, ám a vendégé egyikünknek sem rémlett. Azt tudtuk, hogy van olyan, hogy Központi Bizottság, és azzal is tisztában voltunk, hogy a titkár nagyon fontos tisztség. A titkár mindig a vezető, a rajban és a csapatban is. Annál csak az első titkár tisztsége fontosabb. Ám hiába emlegették az elmúlt hetekben annyiszor, hogy a Központi Bizottság titkára, fogalmunk se volt, hogy kiről beszélnek. Ezt a nevet valamiért nem hallottuk még. Talán mert az első titkártól meg másoktól eltérően nem szokott szerepelni. Mondjuk, hozzánk mégis eljött.

A tornateremben pillanatok alatt hangzavar támadt: a tanárok folyamatosan csitítgattak bennünket, ám mi egyre csak egymást kérdezgettük, hogy mi történt, miért kezdtek el az alsósok sikítozni, és miért szakították félbe a csapatünnepséget. A tornaterem falai fölerősítve verték vissza a hangokat, a legkisebb neszből is lárma lett, a tanárok hiába pisszegtek, tapsoltak és kiabáltak, csak nőtt az izgalom és a lárma. Néhányan azt mondták, hogy az udvarnak annál a részénél, ahol az alsósok álltak, megöltek valakit, és nekünk azért kellett bejönnünk, mert ez egy merénylet, és a magas rangú pesti vendéget, a Központi Bizottság titkárát meg akarják gyilkolni. Páran azt mesélték, hogy tűzharc bontakozott ki, hallották is a lövéseket, ahogy merénylők próbálják eltalálni a vendégünket, mire a fekete bőrkabátosok viszonozzák a tüzet.

Nagyon izgatottak lettünk. Olyan volt az egész, akár egy film. Egy krimi. Mintha most nemcsak látnánk a Starsky és Hutch vagy a San Francisco utcáin valamelyik epizódját, hanem szerepelnénk is benne. Bőrkabátosok. Lövöldöznek. Arcunk kipirult, szívünk hevesen dobogott. Talán furán hangzik, de világosan emlékszem, hogy csöppet se féltünk. Harsányan, egymás szavába vágva találgattuk, hogy mi történhetett, ám a legnagyobb izgalmat az a tény keltette, hogy itt és most, a mi városunkban, sőt a mi iskolánk udvarán valami történik. Hogy a dolgok másként alakulnak, mint ahogyan előre meg lett határozva és meg lett mondva. Ehhez nem voltunk hozzászokva. Felénk nem volt szokás, hogy bármi csak úgy, magától kilépjen gondosan megtervezett és kiásott medréből.

Elég sokáig álltunk a tornateremben. Többször is rá kellett néznem az órámra. Amúgy is elég sokszor ránéztem. Nemcsak azért, hogy tudjam, mennyi az idő, hanem mert jó volt ránézni. Az órák iránt érzett, máig tartó vonzalmam attól a bizonyos időmérő szerkezettől datálható. A számlapot fedő plexilap hamar összekarcolódott, ám az ezüstkeretben csillogó márkajelzés (Kessel), a betűk alakja és elrendezése, a fekete hátteret díszítő halovány négyzetrácsozás, a feliratok (SPORT, QUARTZ, DIGITAL), egy másik világról adtak hírt. Ez a világ jelent meg a tévében a nyugatnémet bűnügyi filmekben meg a Donald rágókban, és ez szólalt meg a rádió hétfő délutáni kívánságműsorában. Ahogy a hűvös fémpánt a csuklómra tapadt, ahogy az óra számlapján lévő feliratokat böngészgettem, és ahogy újra meg újra lejátszottam a hét ébresztődallamot, úgy éreztem, hogy azzal a másik világgal találkozom.

Molnárné tanárnő – magyart és oroszt tanított – egyszer rám szólt, hogy ne nézegessem már annyiszor az órámat. Folytattam rendületlenül, mire Molnárné tanárnő levetette a csuklómról, és kitette az órát a tanári asztalra, és csak az oroszóra végeztével adta vissza, azzal az intelemmel,

hogy legközelebb megtartja magának. Ettől nem féltem. Tudtam, hogy úgyse tenné meg, Molnárné tanárnő nem olyan.

Arra viszont nagyon kellett vigyázni, nehogy megnyomódjon a világítás gombja. Meg voltunk győződve arról (egyszer híre ment, és senki nem cáfolta meg), hogy akárhányszor bekapcsolódik egy kvarcóra világítása, annyiszor kevesebb hónapig bírja a benne lévő elem. Az elemcsere nem volt olcsó, még úgy se, hogy az iskolától néhány lépésnyire, a hatsávos út túloldalán lévő műszaki bizományi áruházban, ahol a nyugati vámnál elkobozott műszaki termékeket árulták, kvarcelemeket is lehetett venni, jóval kevesebbért, mint amennyiért az órások elemet cseréltek. Körömvágó ollóval lepattintottuk az óra hátlapját, és beletettük a bizományiban vásárolt gombelemet.

Az eredeti menetrend szerint már régen véget kellett volna érnie a csapatünnepélynek. Szerda délután volt, másnap április 4., a felszabadulás ünnepe, munkaszüneti nap, vagyis előttünk volt majdnem másfél nap szabadság, amelyet most megkurtítottak azzal, hogy nem engedtek minket haza. Az udvarra nyíló ajtókat továbbra se nyitották ki. Lövéseket már senki nem hallott, szirénákat viszont igen – mentők érkeztek (mondogattuk egymásnak), hogy elszállítsák a sebesülteket. Már nem csupán zajongtunk és beszélgettünk: egymásba olvadtak az addigi egyenes sorok, előbb az őrsök, aztán a rajok is keveredni kezdtek egymással. A tanárok egyre kevésbé törődtek ezzel, természetesen őket is az foglalkoztatta, ami odakint történik. Hirtelen fullasztó lett a tornaterem levegője, nem éreztem jól magam, szédültem, és szerettem volna már kimenni. Az is lehet – gondoltam –, hogy a többiek már otthon vannak. A húgomért apám ment az óvodába, reggel említette, hogy korábban érkezik, mivel meccs lesz, emiatt hamarabb eljön a megyei tanácstól. Anyám bevásárlást emlegetett, ahová nekem el kellett volna kísérnem. Mindig is rühelltem a bevásárlásokat. Egyedül még csak-csak, olyankor a saját tempóban haladhattam, és azt néztem meg a boltban, amit akartam. Anyám mellett viszont nem lófrálhattam szabadon a polcok között. Centiméterről centiméterre követnem kellett, közben cipelnem a kosarat, aztán meg a cekkert.

Azt reméltem, hogy úgy érek majd a csapatünnepségről haza, hogy addigra anyám elmegy a boltba. A tornateremben ácsorogva azonban már nem bántam volna a bevásárlást se, csak legyen vége ennek az egésznek, és engedjenek kifelé.

Mire vége lett, addigra már jó páran elájultak, őket kivitték a tornaterem előtti folyosóra, néhányan meg úgy tettek, mintha elájultak volna, csak hogy kint legyenek. Éppen azon tanakodtam, hogy én is szimuláljak-e, vagy várjam meg, amíg valóban elájulok, amikor kinyitották a folyosóra nyíló ajtókat, és elindultunk kifelé. Nyomakodtunk, taszigáltunk, lökdösődtünk, és mikorra végre kikeveredtünk, futottunk a folyosón át a lépcsőházba, majd onnét kifelé az épületből, amely előtt már nem állt a magas rangú pesti vendég, a Központi Bizottság titkárának autója, ott voltak viszont a szülők, akik között megpillantottam anyámat. Odarohantam hozzá, és csapzottan, lihegve eldadogtam neki, hogy a csapatünnepség közben lövöldözés tört ki.

– Nem – mondta anyám. – Egy fiatal nő lezuhant a szomszéd ház tetejéről.