Benedek Szabolcs: A mi generációnknak egy kétarcú, skizoid 80-as évek maradt

benedek szabolcs

Regény Neotonra, magnóra, besúgásra és 1985-re

Benedek Szabolcs termékeny szerző, az utóbbi négy év alatt öt regénye (ebből három trilógiát alkot, amiről itt olvashatsz interjút) jelent meg a Librinél, legutóbb a könyvhétre A kvarcóra hét dallama. – A szerzővel Szerbhorváth György készített interjút. (Fotó: Nyíri András)

Adódik az obligát kérdés, mennyire önéletrajzi ihletésű a kötet. 1985-ben játszódik, Te is ekkor voltál 12 éves, mint a főhős, és mintha Szolnokon is zajlana.

A város neve egyszer sem szerepel a szövegben, viszont Szolnokon nőttem föl, a könyvben megmutatni vágyott időszakot ott éltem át, azt a bizonyos késő Kádár-kori miliőt ott tapasztaltam meg. Úgyhogy adódott, hogy a regény cselekményét, a benne elbeszélt történetét ebbe a környezetbe helyezzem el. Ennek dramaturgiai szempontból annyi jelentősége volt, hogy a kommunista folklór szerint Kádár 1956-ban Szolnokon alakította meg kormányát és a szocializmushoz hű erők onnét lendültek támadásba az ellenforradalmárok ellen. Nem tudjuk pontosan, hogy Kádár járt-e azokban a november eleji napokban Szolnokon, és ténylegesen onnét kezdte-e el sugározni rádióüzeneteit a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány, viszont 1956 elfojtott és elhallgatott emléke végigkísérte az egész Kádár-világot, úgyhogy nem véletlen, hogy a regényben is hangsúlyt kap.

A narrátor többször utal rá, régi terve, hogy megírja e történetet. A rendszer bomlani kezd – és régi számonkérés, hogy a magyar író miért nem írja meg a rendszerváltás történetét. Volt valamiféle, erre utaló „hátsó szándékod”?

A rendszer bomlásának 1985-ben, vagyis abban az évben, amikor a regény jelentős részben játszódik, konkrét jele nem volt. Legalábbis az én generációm számára nem, akik nem tudtunk se a monori találkozóról, se az egyéb ellenzéki megmozdulásokról. Nyilván lehetettek, akik ezt-azt már hallottak, akár a szüleiktől elcsípett beszélgetésekből, akár úgy, hogy ment náluk rendszeresen a Szabad Európa Rádió, de a többségre nem ez volt jellemző. Gorbacsov is még éppen csak ráült a trónusára. Annyit láttunk, vagyis inkább éreztünk, hogy minden mozdulatlan. Hogy nem történik semmi, egyik nap olyan, mint a másik, a hétfőt simán össze lehet keverni a péntekkel, a tavaszt az ősszel. De mert ebbe nőttünk bele, valahol ezt tekintettük természetesnek. Ha a szüleink engedték, megnéztük a Derricket meg a hasonló sorozatokat, és rácsodálkoztunk, hogy nahát, másutt mik vannak. Ha nagy ritkán történt nálunk valami, akkor egy nyúlfarknyi időre kibillent a világ a helyéről, ám utána gyorsan vissza is billent, mert az mégse lehet, hogy kilépjünk a jól megszokott mederből, amelyben langyos és bűzös pocsolyavíz csordogál. Volt az az 1985 augusztusi földrengés. Ledőlt néhány kémény meg befőttesüveg, megrepedtek a házfalak, személyi sérülés hálistennek nem volt. Viszont egy kicsit, egy egészen kicsit történt valami. Annak is szimbolikus jelentősége van, hogy éppen a Balaton-felvidéket érintette, ahova nyaranta a nyugatnémet turisták behoztak valamit mutatóba abból a másik világból. Úgyhogy ez a regény a rendszerváltást megelőző pillanatokat mutatja meg. Ami közvetlenül utána történt, az már egészen más miliő.

Kamaszregényként, de krimiként is olvasható, Bence a rejtélyes kisvárosi halálesetek nyomába ered. Közben egy rendőr százados beszervezi „titkos ügynek”, és be is számol neki osztálytársai, ismerősei „ellenzéki” mondandójáról. Ez szöget ütött a fejembe – tényleg szerveztek be ún. tmb-nek (társadalmi megbízottnak) 12 éveseket?

Ismereteim szerint magyar vonatkozásban nem tud ilyesmiről a szakirodalom, szovjet példa azonban akad. És ha már az önéletrajzi vonatkozásokat firtattad: egyszer, nagyjából akkor, amikor annyi idős lehetettem, mint a regény főhőse, baktattam át a lakótelepen, amikor leszólított egy férfi. Meglehetősen homályosak az emlékeim, ráadásul rettenetesen berezeltem, és nem is bírtam odafigyelni arra, amiket karonfogva a fülembe sugdosott. Azzal törődtem, hogy tudnék megszabadulni, de a pánik emléke élénken megmaradt bennem, és az is, hogy valami olyasmiről beszélt, hogy sok zsebpénzem lehet, ha elég figyelmes vagyok, és utána elmondom valakinek, amit láttam. Fogalmam sincs ma se róla, mi volt az a pár percig tartó jelenet, a pasas mindenesetre bőrkabátot viselt, szóval úgy nézett ki, ahogy az ember a titkosrendőröket általában elképzelni. Ettől függetlenül lehet, hogy semmi köze nem volt hozzájuk, mindenesetre én ezt gondoltam tovább a regény megírásakor.

Az elbeszélő a 12 éves Tóth Bence, illetve a mai. A látásmód választásába és ilyen váltásába sokaknak beletörik a bicskája, hol túl hülye a narrátor, hol meg mindentudó. Hogy oldottad meg ezt az ambivalenciát?

Ha úgy tapasztaltad, hogy megoldottam, annak nagyon örülök, ugyanis ez valóban megoldandó feladat volt: kamaszszemmel láttatni és közben felnőtt fejjel elbeszélni ugyanazokat a dolgokat. Ebben szerkesztői segítséget is kaptam, Nagy Boglárka, a könyv szerkesztője mutatott rá azokra a pontokra, ahol vagy egyik, vagy másik tónust kellett erősíteni, illetve olykor összedrótozni a szálakat.

Otthon halkan kommunistázó ősök, álszent tanárok, a hatalom emberei másutt – és mindenütt a morális válság. Neked mikor esett le gyerekként, hogy valami nem stimmel a rendszerrel?

Meg kell mondanom, hogy csak az utolsó pillanatban, amikor elkezdték emlegetni a sztálinizmust meg a személyi kultusz bűneit. Ezeket évtizedekkel korábban, Hruscsov alatt is szóba hozták, viszont a nyolcvanas évek végén már nem tudták behúzni a fékeket, és gyorsan kiderült, hogy nem csupán arról van szó, hogy elég a szocializmus elhajlásait kiküszöbölni, utána minden mehet tovább. Akkor már sorra jöttek elő a dolgok, nem csak a múlt vonatkozásában, hanem ha valahol eldőlt egy dominó, akkor az mindjárt ki is ütött egy egész sort. Pár évvel korábban viszont, vagyis abban az időszakban, amikor a regény játszódik, teljesen másként csapódtak le bennem a dolgok. Ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor például kritizáljuk valamelyik családtagunkat, esetleg barátunkat ezért meg azért, de ettől még szeretjük. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy szerettem a szocializmust, ám az se tudnám mondani, hogy nem szerettem. Ez ugyanis föl se merült kérdésként, hiszen nem volt alternatíva, legalábbis számomra nem, és gyanítom, hogy a nemzedéktársaim többsége számára se. Nagyapám akkoriban gyakran mondogatta, hogy a magyar történelmet egyetlen mondatban össze lehet foglalni: „Az Árpád-háziaktól a szarháziakig”. Kiskamaszként jót röhögtem rajta, és csak jóval később esett le az ebben rejlő rendszerkritika. Azt viszont világosan láttam, hogy mindenki kifelé kacsintgat a rendszerből. A felnőttek és a velem egykorú gyerekek is. Három hetet töltöttem káderképzésen Zánkán, a Balatoni Úttörővárosban, ahol azzal arattam a legnagyobb sikert, hogy megyeszékhelyi gyerekként én már láttam „A Jedi visszatér”-t, míg a velem egy szobában lakó srácok, akik a megye kistelepüléseiről jöttek, még nem. Így aztán minden este el kellett mesélnem nekik a film sztoriját. Közben a nyakunkban lógott szabályosan megkötve a vörös úttörőnyakkendő.

A regény egyik fő mellékszála a tárgyi kultúrára való visszaemlékezés: Zsigulik, magnók, lemezjátszók, banán, csokik. Illetve a még borzalmasabb zenék: Neoton, Modern Talking… Közben a panelvilágon kívül szó esik a Sátánról is, halottakról, és még hősünk – és sok más – iskolai társa is öngyilkos lesz, ahogy anno oly sokan. Egy kamasz-krimi végkicsengéseként újabb csavarként zavarba ejtő…

Az előbb azt mondtad, hogy „A kvarcóra hét dallama” kamaszregényként meg krimiként is olvasható. Nyilván mindez értelmezés avagy olvasói attitűd kérdése. Én igazából egyiknek se szántam. A regény elbeszélője egy felnőtt férfi, akinek kamaszkori önmaga a regény főhőse. A konkrét célom az volt, hogy megmutassam a nyolcvanas évek, a késő Kádár-kori Magyarország mozdulatlanságát, elfojtásait és elhallgatásait. Azt a miliőt, amelynek a máig érnek a csápjai. Ennek a világnak pedig a díszletei és kellékei között megkerülhetetlenül ott vannak azok a dolgok, amiket az előbb fölsoroltál. Ott, akkor, abban az adott pillanatban egyiket se éreztük borzalmasnak. A panelvilág is a korszak meghatározó helyszíne, egyben szimbóluma. Az én generációmnak nem volt hatvanas évek élménye, nekünk volt helyette egy kétarcú, skizoid nyolcvanas évek, aminek a frusztráltságát mind a mai napig magunkon cipeljük. Ez a regényem készült a leghosszabb ideig. Miközben írtam mást is, hosszú éveken keresztül, kerestem, hogy miként tudom azt a tablót, amelyet mindenképpen meg akartam festeni, elhelyezni egy történetben, adott keretek között. Ez lett belőle.