Az osztrák Mona Lisa kálváriája

ct-woman-gold-reflections-20150404
8.7
ne csodálkozz, ha ezután a filmmel álmodsz!

Dörömbölnek az ajtón, kinyitni, ordítják.  A négytagú család odabent, az ajtón túl összerezzen. Vér megfagy belül, gyomor összeugrik, talp megfeszül, nem mozdul. Összenéznek, és szavak nélkül tudják. Nincs más választásuk. Nincs hová menekülniük. Az ajtót ki kell nyitni. Nácik állnak odakint.

Az Anschluss idején vagyunk, Bécsben, a Bloch-Bauer család lakásában. A nevet talán nem tudjuk hova tenni, de ha úgy mondjuk Adele Bloch-Bauer, a Hölgy aranyban című híres Klimt kép múzsája, mindjárt beugrik miről is beszélünk. A festmény, amely Ausztria jelképévé vált, az osztrákok identitásának részévé, a leggyakoribb szuvenír, amely olcsó hűtőmágnesként kerül bele a turisták zsebébe. Viszik Adelet, viszik a zsebükben, aki még 1925-ben halt meg, és nem nézte végig szeretett hazája hanyatlását, és ami ennél sokkal fontosabb, szeretett családja kiirtását, lakásuk kifosztását.

A Klimt képek – Adele Bloch-Bauer I-es és II-es portréja, Az almafa, a Bükkfaerdő és a Házak az atterseei Unterachban – más családi ereklyékkel és kincsekkel együtt a nácik kezére jutott, a családtagok pedig elmenekültek. Már akinek sikerült. Unokahúgának, Maria Altmannak és férjének igen. Kölnön át jutottak Amerikába, ahol végül letelepedtek, Maria Los Angelesben nyitott egy butikot, és élték életüket. Így telt el több mint hatvan év, mígnem Maria húga meghalt, és előkerültek a féltve őrzött családi levelek, amelyekből kiderült, Adele Bloch-Bauer ugyan a Belvedere Galériára hagyta a róla készült portrét, ám a képek jogtalanul kerültek az osztrák állam tulajdonába, jogilag az örökösöket, így Maria Altmannt illetnék. Az idős hölgy elhatározta, visszaszerzi a festményeket ügyvédje Randol Schöenberg, a híres zeneszerző Arnold Schöenberg unokájának segítségével. Ehhez azonban vissza kellett térniük Ausztriába.

És körülbelül innen indul Simon Curtis új filmje A Hölgy aranyban, amely igaz történeten alapul, feldolgozva és hálivudosítva a 2006-os restitúciós pert. Az osztrák döntőbírósági ítéletnek megfelelően Ausztria visszaadta Klimt öt festményét jogos örökösének, hozzáfűzve, hogy a kormányzatnak nem volt pénze az összesen 325 millió dollárt érő képek megvásárlására.

A film szinte végig izgalmas marad, mentes a pátosztól, csak néhol érezzük kissé teátrálisnak a jeleneteket. A Maria Altmannt alakító Hellen Mirren határozott, kissé pimasz és humoros karaktere ugyanakkor ellensúlyozza az ügyvéd bőrébe bújt Ryan Reynolds unalmas, egysíkú játékát. A film készítői finom eszközökkel érzékeltetik a történések súlyosságát, például Maria esküvőjén, ahol egymásba kapaszkodva táncol a násznép, a táncolók lábdobogása pedig észrevétlenül alakul át a náci katonák menetelésének zajává. Pátosz nélkül oldották meg az emlékképek felidéződését is: a macskaköves utca savval történő felmosatását a zsidókkal, a bolttulajdonosok rákényszerítését, hogy saját üzletükre fessék fel a „zsidó” szót vagy a nyilvános megszégyenítéseket, amikor hatalmas, zsidózó tömeg előtt vágják le a férfiak és kisfiúk pajeszát.

Fontos szál az osztrák oknyomozó újságíró, Hubertus Czernin (Daniel Brühl) jelenléte is, aki végig segítette Altmannékat a perben. (Ő leplezte le a volt osztrák köztársasági elnök és ENSZ-főtitkár, Kurt Waldheim náci múltját is, erről vált elsősorban ismertté.) A való életben egyébként Hubertus Czernin segítségével derült ki, hogy jogilag Adele sosem hagyta az osztrák államra és a Belvedere Galériára a Klimt-gyűjteményt, mivel az eredeti tulajdonos Maria Altmann nagybátjya, a cseh cukorgyáros, Ferdinand Bloch-Bauer volt.

Éveken át tartott a pereskedés, mígnem 2006 márciusában Altmann visszakapta a gyűjteményt. Az osztrákok egy része nem értett egyet a döntéssel, mondván a kép már Ausztria identitásának a része. A legtöbben azonban nem vitatták, hogy a képek Altmannt illetik, inkább azt kifogásolták, hogy az osztrák állam nem vásárolja meg a festményeket anyagi okokra hivatkozva. Az osztrákok “nemzeti kulturális gyászként” élték meg Adele távozását az országból. A festmény – amelyet Ronald Lauder vásárolt meg 135 millió dollárért – jelenleg a New York-i Neue Galériában látható. Az ebből és a további művekből befolyt összeget Maria jótékony célokra ajánlotta fel. Az ügyvéd, Randol Schöenberg a pénzből saját irodát nyitott, egy részét pedig a Los Angeles-i Holokausztmúzeumnak adományozta.

Az osztrákok kulturális gyásza ide vagy oda, valamiért mégiscsak Maria Altmann nagyon fontos megállapítása fészkelte be magát a fejünkbe, amely a film végén hallható:

Azt mondják, Ausztria a nácizmus áldozatává vált. Hidd el, az osztrákok nem voltak áldozatok. A nők virágokat dobáltak a katonáknak, a templomok harangjai is megszóltak. Tárt karokkal üdvözölték a nácikat. Ujjongtak örömükben.


The Breakdown


történet
9.5
színészi játék
8
látvány-és jelmez
9
izgalom
8
megviselő
9