+ Interjú

Mindenki függ valamitől

drog

Szendi Nóra Zárványok című első regénye az Ünnepi Könyvhétre fog megjelenni. Nem a „klasszikus” értelemben vett droghasználókról szól, hanem belvárosi, értelmiségi fiatalokról, akiknél nem csak a fű mindennapos. A mű szerzője többek között saját élményeiről is mesélt nekünk.

Szendi Nóra Zárványok című első regénye az Ünnepi Könyvhétre fog megjelenni. Nem a „klasszikus” értelemben vett droghasználókról szól, hanem belvárosi, értelmiségi fiatalokról, akiknél nem csak a fű mindennapos. A mű szerzője többek között saját élményeiről is mesélt nekünk.

Az egyik szereplőd szerint az egyetem „intellektuális faszverés”, ezért inkább csak pókerezik. Egyetemi éveim alatt én is sok olyan hallgatót láttam, akik nem látták értelmét annak, hogy a bölcsészkaron tengetik a napjaikat. Amikor valaki ilyesmit mond, szerinted kinek a készülékében van a hiba?

Én személyesen nem értek egyet ezzel a szereplővel. Azt látom, hogy nagyon sokan úgy vannak az egyetemmel, hogy odamennek, és elvárják, hogy beléjük töltsék az infót, hogy érdekeltté tegyék őket. Ez szerintem nem jó hozzáállás, hiszen az egyetem lehetőséget teremt arra, hogy elsajátíts bizonyos módszereket, amelyeket azonban önállóan kell alkalmaznod. Sokan azt gondolják a bölcsészkarról, hogy ez valamiféle show, és elvárják a tanároktól, hogy szórakoztassák őket, ha pedig unatkoznak, akkor ezt az egyetemre meg a rendszerre kenik, de nem magukban keresik a hibát. Én mindig úgy éreztem, amikor ezt tapasztaltam másoknál, hogy nem elég hálásak, evidensnek kezelik, hogy egyetemre járhatnak.

A regény részben saját élményekből született, illetve a naplódat is használtad a munkához. Végeredményben mennyire vagy te ez a könyv?

Rajtam kívül a többi szereplőnek is van a valóságból vett mása, ám ez csak kiindulási alap volt, a szereplőket több karakterből gyúrtam össze, fontosnak tartva, hogy csak olyasmit írjak meg, amit általánosíthatónak gondolok, és természetesen rengeteg dolgot én találtam ki, nem tartom tehát szerencsésnek az életrajzi bogarászást. A Zárványokban mindenkinek, akit alapanyagul használtam – beleértve saját magamat is – a legnegatívabb megvalósulási formáját írtam meg, azt a potenciált, ami bennük lapul, végső soron pedig saját magamból kreáltam a legellenszenvesebb figurát, aki a szereplők közül a legnagyobb élethazugságban él. A végén elengedtem az összes szereplőt, nem tudjuk, ki milyen irányban halad tovább, annyi biztos, hogy az én életem és utam nem az övék.

drog

Fotó: A szerző felvétele.

És a drogokkal mi a helyzet? A különböző kábítószeres élmények leírása központi szerepet tölt be a regényedben.

Régebben sok irányból láttam bele ebbe a világba és a droghasználói szubkultúra egyik szeletébe, és úgy gondoltam, ez olyan tudás, amit hasznossá tehetek, ha egy általam fontosnak érzett probléma szépirodalmi megragadására használom. Azt tapasztaltam, hogy nem igazán vannak olyan írások, amelyek nem a nagyon lecsúszott szerhasználókról szólnak. Én a belvárosi, alapvetően értelmiségi, jómódú fiatalokról írok, akikről sokkal kevesebb szó esik ebben a kontextusban, pedig ez egy nagyon általános jelenség. Konkrétan arra gondolok, hogy ezekben a körökben beleépítik a különböző szerek használatát a hétköznapokba, úgy, hogy az kifelé észrevétlen marad. Arról nem is beszélve, hogy rengetegen szednek antidepresszánsokat és nyugtatókat – ezekről a regényben szőrmentén szintén esik szó –, amelyek szerintem ugyanúgy komoly függőséget kialakító drogok, csak legálisak, erről pedig kevés szó esik, miközben az, hogy boldog-boldogtalannak ilyen szereket írnak fel gyógyszerként, eléggé jellemző a mai társadalomra. És akkor még az államilag támogatott szeszfőzésről szót sem ejtettünk.

Miért volt számodra fontos, hogy a különböző drogok jól beazonosíthatóak legyenek a történetben?

Az emberekhez hasonlóan, mondhatni, a drogoknak is megvan a saját személyisége, mindegyik másképp hat, másféle viselkedésmódokat vált ki és erősít fel a használókban. Praktikus oka is volt ennek, ugyanis nem lenne hiteles egy olyan jelenet, amelyben füveznek, de én közben olyan cselekedeteket ábrázolok, ami mondjuk a speed fogyasztásakor jellemző, vagy hallucinációról van szó akkor, amikor az adott szernek nincs is ilyen hatása. Azért nem kábítószeres élménybeszámolókról van szó, a regényben ennél jóval fontosabb az emberi kapcsolatok ábrázolása.

Amikor 2010-ben még egyetemistaként elkezdted az írást, eleve regényben gondolkodtál?

Igen, ezt nagyon világosan láttam. Az egész regényt lényegében tavaly májustól decemberig írtam meg, iszonyú rohamtempóban, mert el kellett vele készülnöm az Apokrif és a FISz közös pályázatára. Addig csak anyagot gyűjtöttem, és persze, mint azóta is, írtam a naplómat. Ez a szlenghasználat és a karakterábrázolás szempontjából kincsesbánya. A kiindulási pontot azonban nem a saját élményeim jelentették, hanem Csuri figurája, aki számomra a belső feszültségekkel küzdő szerhasználó mintapéldánya, egyfajta állatorvosi ló. Nem egy nagy elme, elég egyszerű lélek, viszont kellően ellentmondásos – egyszerre irritáló és szeretetreméltó – ahhoz, hogy izgalmas, több irányból is megmutatható főhős lehessen.

A regényedhez magad rajzoltad az illusztrációkat. Milyen viszonyban áll nálad írás és rajzolás?

Nálam ez a kettő egy tőről fakad, gyerekként, amíg írni nem tudtam, füzetekbe rajzoltam a történeteimet. Egyébként is jellemző rám a képi gondolkodás, amíg egy figurának nincs arca – illetve az archoz kapcsolódó, találónak érzett neve –, addig írni sem tudok róla. Kihívást jelentett, hogy meg tudom-e jeleníteni a karaktereket úgy, ahogy elképzelem, és azt hiszem, ez sikerült.

Egy interjúban azt mondtad, hogy olyan társadalomban élünk, amelyben pótcselekvések áldozatai vagyunk, legyen szó drogozásról, pókerezésről vagy akár evésről. Ez miért van így szerinted?

Jó nagy közhely, de tágabban a fogyasztói társadalomról írtam, amelynek a droghasználó szubkultúra csupán egy szelete, egyfajta underground inverze. Látszólag a kábítószerezés azt célozza, hogy az emberek felszabaduljanak, vagy kiszakadjanak bizonyos kötöttségekből, de valójában ezzel új korlátok közé kerülnek, szerek hatása alatt nemcsak a témák és cselekvések, de még az arckifejezés is determinált. Ma nem a természetes közegünkben élünk, nem egy kis közösségben, ahol mindenki ismer mindenkit, és a világ átlátható, hanem idegenekkel egymáshoz préselődve, szűkös mozgástérrel: ennek köszönhetően nem tudunk úgy működni, mint amire kalibrálva lennénk, emiatt pedig különböző zavarok alakulnak ki. Úgy viselkedünk, mint az állatkerti elefánt, aki előre-hátra hintázgatva ringatja magát kábulatba.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top