+ Interjú

A dán írónő, aki csendre intette a királynőt – interjú

dán írónő

Iselin C. Hermann dán írónő útja sokáig tartott a párizsi cirkusztól Damaszkuszon át az irodalomig. Most jelent meg Dominó című regénye a Park Könyvkiadónál, melynek kapcsán az írásról, az utazásról, az egymás iránti tiszteletről, és a magyar történelemről beszélgettünk az írónővel.

Az ideális világ olyan volna, ha úgy találkozhatnánk egymással, ember az emberrel, hogy nem volna bennünk félelem, előítélet. Találkozni lehetne másokkal nyitottan, úgy, hogy ne ítéljük meg egymást sem a színük, sem a nevük, sem a helyzetük miatt.

Iselin C. Hermann dán írónő útja sokáig tartott a párizsi cirkusztól Damaszkuszon át az irodalomig. Most jelent meg Dominó című regénye a Park Könyvkiadónál, melynek kapcsán az írásról, az utazásról, az egymás iránti tiszteletről, és a magyar történelemről beszélgettünk az írónővel. A beszélgetés után itt beleolvashatsz a könyvbe.

Fiatal korodban akrobata voltál, színész szerettél volna lenni, ami elég messze van a szavaktól. Hogyan lett belőled mégis író?

Gyermekkoromban, nyolc vagy kilenc éves koromban olvastam egy dán költő gyermekverseit. Nagyon nagy hatást tett rám az a szokatlan, kreatív mód, ahogyan ő a nyelvet használta; a neve Halfdan Rasmussen. Amikor azt kérdezte tőlem valaki: mi akarsz lenni, ha nagy leszel, azt válaszoltam: Rasmussen. Akkor még azt gondoltam, lehetek ő maga. És nem tudtam, hogy valójában azt akarom, hogy úgy tudjam használni a nyelvet, ahogyan ő csinálta. Ez az érdeklődés bennem motoszkált. Aztán egy cirkusziskolában tanultam Párizsban, mert azt hittem, színésznő akarok lenni, és gondoltam, használom majd az akrobatikus tudásomat a színpadon. Mikor azonban egy dán színházban dolgoztam, rájöttem, nem lesz belőlem színész, ezért aztán színházi instruktor akartam lenni. Amikor jelentkeztem a Dán Nemzeti Színiakadémiára, és nem kerültem be, arra gondoltam, akkor most azzal kell foglalkoznom, hogyan, milyen módon kell olvasnom és előadnom szövegeket. Így kezdtem el a Koppenhágai Egyetemen skandináv irodalmat tanulni, majd egy kiadónál kaptam munkát.

Egészen addig nem gondoltam írásra, míg valami súlyos tragédia nem történt az életemben: hirtelen meghalt az édesapám. Teli voltam gyásszal és fájdalommal, és tudtam, hogy muszáj továbblépnem ebből a bánatból azzal, hogy valami mással lefoglalom a gondolataimat. Akkor kezdtem írni, ebből született az Expressz ajánlott című könyv. Ez látszólag szerelmi történet, valójában pedig a gyász folyamata. Így kezdtem el írni.

Ezek szerint az írás gyógyította is a gyászodat.

Igen, bár nagyon ügyeltem arra, hogy ne használjam az irodalmat terápiaként. Írhattam volna könyvet az apa elvesztéséről is, de az nem irodalom lett volna, a terápia és az irodalom két teljesen más dolog. Az írás azonban oly módon segített, hogy a figyelmemet valami teljesen másra irányította, máskülönben belefulladtam volna a bánatomba. Így valóban gyógyított. Olyan ez, mint a színészeknél, akik a színpadra lépés előtt kapnak valami hasonló rossz hírt, aztán felmennek a színpadra, és játszanak. Az elmeállapotnak ez a kétféle rétege szerintem egészséges. Az életnek tovább kell mennie.

Volt-e valami hasonló, megélt történet, ami a Dominó című, most megjelent könyvedet inspirálta?

Minden fikció valamiféleképpen valóságon alapul. Hemingway azt mondta, nem írhatsz háborúról úgy, hogy ne lettél volna háborúban. Én szerencsére nem voltam háborúban, nem is írok arról, viszont sokat tudok a szerelemről, bele- vagy kiszeretésről – sajnos. Mielőtt a Dominót írtam, egy viharos kapcsolatban voltam, így ismerem azokat az érzelmi viharokat, melyeken a női főszereplő, Sabatine keresztülmegy. Az ő története és a többi szereplő története azonban teljes egészében kitaláció. Természetesen ismerem a zsigerileg megmozgató szerelem érzését, amely valójában nagyon-nagyon ijesztő, de maga a történet nem az én történetem, mert ismétlem, az irodalom nem terápia. Írhattam volna naplót is, de azt sosem publikálnám.

Olvasás közben az jutott eszembe, milyen jó, hogy nőként megengedheted magadnak, hogy az érzelmekről írj, hogy nem érzelgősen, de témaként veheted azokat a dolgokat, kapcsolatokat, érzelmeket, melyek a nőket foglalkoztatják.

Igen, ez furcsa is, mert mi, nők nagy általánosságban sokkal közelebb vagyunk az érzelmeinkhez, és ahhoz, hogy ezek hogyan befolyásolják az életünket. Ez az, amiért minket a gyengébb nemnek hívnak. Viszont azt gondolom, hogy ez nem törékennyé, hanem mérhetetlenül erőssé tesz bennünket, nem hátrány, hanem inkább előny számunkra. Nagy kár, hogy olyan kevés férfi író van, aki tudomást vesz az érzelmeiről – a legjobbak persze kapcsolatban vannak az érzelmeikkel. Talán ez lassacskán megváltozik, Dániában például az új írógeneráció mintha jobban figyelne az érzelmeire.

Az, hogy e könyvedben a kapcsolatok és az érzelmek vannak a középpontban, írói szándék volt?

Valamennyi felnőtteknek szóló könyvemben – 7 felnőtt és 5 gyermekkönyvem van – a kapcsolatok állnak a középpontban. Érdekel, mi történik két ember között, miért vonzódik egymáshoz két ember, vagy épp taszítja egymást. Szerintem a kapcsolatok tartják mozgásban a világot, és a szexualitás. Valamennyi politikai játszma is e kettőről, kapcsolatokról és szexualitásról szól. És az a tény, hogy a kapcsolatok milyen fontosak, eléggé el van hanyagolva, mint ahogy az is, hogy valójában milyen személyiség lakik a maszk mögött. Silvio Berlusconi vagy Vlagyimir Putyin maszkja mögötti személyisége az, ami az országukat, a világot irányítja. És gyakran elfelejtjük, hogy milyen fontos az, ahogy az egyes emberek egymáshoz kapcsolódnak, vonzzák vagy taszítják egymást. Mindennek köze lehet a biológiához, a hatodik érzékhez, az illatokhoz – és ez a téma folyamatosan meglep engem. Sokszor megesik, hogy valakit nagyon kedvelünk, de fogalmunk sincs, miért. Ez a téma, a vonzalmak, a ki nem fejezett érzelmek rettenetesen érdekesek számomra.

Mi az, ami életet, energiát ad számodra az életben? Az írás, vagy mellette más is?

Nem nagyon hiszek a horoszkópban, de azt mondják, hogy a rákoknak a szoros kapcsolatai, a családja, a gyermekei a legfontosabbak. És én – mint rák – azt mondom, hogy ha a családom, a gyermekeim, a férjem rendben vannak, akkor én is rendben vagyok. Amikor nincs tudomásom arról, hogy velük minden rendben van, akkor nem tudok igazán írni. Amikor a fiam kórházban volt, nem tudtam írni, az utóbbi években lefoglalt a betegsége. A Dominó írása közben többnyire Párizsban voltam, és egy kicsit Görögországban, ahol kizárólag a munkámra koncentráltam. Rengeteg energiát ad az utazás, megismerni más helyeket, embereket. Nem igazán szeretek csak úgy semmit tenni, nyaralás közben, inkább az tölt föl, hogy itt vagyok, hogy beszélgetünk, hogy új dolgokkal találkozom.

A távol-kelet például nagyon vonz, nem annyira Kína meg Japán, mert az valamiért furcsa számomra, de mondjuk Korea nagyon érdekel. Ez persze csak egy érzés, amit nem tudok megfogalmazni. Amikor először mentem Damaszkuszba – összesen két évet éltem Szíriában – édesanyámmal és a testvéremmel, abban a pillanatban, ahogy letettem a lábam a repülőről, azt éreztem: már voltam itt. Valójában persze nem voltam, de eltöltött az otthonosság érzése. Nem tudom megmagyarázni, és nem mondom, hogy hiszek a reinkarnációban. De vannak emberek és helyek az életben, melyeket egyszerűen ismerek, anélkül, hogy ténylegesen ismernék.

Van egy halovány magyarázatom, ami szintén őrültségnek hangozhat. Mindkét ági nagyszülőm részéről vannak zsidó felmenőim. Amikor láttam néhány mozdulatot, mondjuk, egy nagyszülő megsimogatja az unokáját; én azokat a mozdulatokat nagyon jól ismertem a zsidó gyökereim miatt. Az arabok és a zsidók bizonyára nem értenének egyet velem, de nekik igenis vannak közös gyökereik. Ezt láttam a mindennapi életben ebben az arab országban. Például Dél-Koreával kapcsolatban is ezt érzem: az egy olyan hely lehet, ahol valamit felismerek.

Hogyan érzed magad Budapesten, Magyarországon?

Oldalak: 1 2

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top