Szabó Borbála: Az anyaság volt az egyetlen járható út az íróvá váláshoz

Szabó-Bori-(15)_web

Napjaink egyik legkeresettebb drámaírójával, Szabó Borbálával beszélgettünk legújabb, Vicces, királykisasszony?!? című darabja kapcsán, aki azt is elárulta, hogy mikor menne legszívesebben világgá, milyen új darabon dolgozik Litkai Gergely felkérésére, és miért érzi úgy, hogy az anyaság érlelte íróvá.

Írásai nem nélkülözik a fekete humort: új műve, a Vicces, királykisasszony?!? főszereplője Ildikó királykisasszony, aki elhatározza, hogy csakis olyan férfihoz megy feleségül, aki képes őt megnevettetni. Az udvar felhívására özönlenek a király-jelöltek, ám akinek nem sikerül a feladatot teljesítenie, azt a műsor végén lefejezik. Mennyiben szól kisiskolásoknak a darab, és mennyiben a szüleiknek?

Az úgynevezett „családi mesejáték” létező műfaj, csak a magyar színházi kultúra valamiért nehezen értelmezi. Nem szeretem viszont, ha arra akarnak kényszeríteni, hogy csak a 6 és 8 év közötti gyerekeknek írjak! Mi például esténként, a vacsoraasztalnál öten beszélgetünk egymással, különböző korú emberek, két felnőtt és három gyerek – és lám, működik! Értjük egymást.

A mesekönyvemmel is hasonló célom volt. Sokan mondták, milyen jó, hogy együtt lehet olvasni a gyerekekkel, és még a szülő is jól érzi magát közben.

A fekete humoromról pedig annyit, hogy mostanra kicsit kivilágosodott: ugyanis a királykisasszonyos darabból végül kihúztam a lefejezést. Gondoltam, lehetne a főhősnőm egy kicsivel szerethetőbb lény, nem pedig kapásból tömeggyilkos. Úgyhogy a megszégyenített kérőket ezentúl csak kalodába zárják.

Egy új darab megalkotásával tulajdonképpen egy új „gyermeket” hoz világra. Hogy élte meg a szülés folyamatát a Vicces, királykisasszony?!? megírásakor?

Otthon, íróasztal mellett mindig remekműnek tűnik a darab, amelyet éppen írok. Aztán az olvasópróbán kezdődik a rémálom. Minden egyes színésznek, a rendezőnek, de még az asszisztenseknek és a kellékes fiúnak is jobbnál jobb ötletei vannak, hogy hogyan kéne átdolgozni a művet. Mert írni ugye mindenki tud, a szavakat mindenki ismeri – van egy ilyen hallgatólagos közmegegyezés. Ilyenkor elkezdek lázasan munkálkodni, kihúzok, átírok, javítok. A végére már cafatokban vannak az idegeim, az önbizalmam pedig már nem is létezik: nem is értem már, miért is gondoltam, hogy tudok egy kicsit is írni. Miért nem dolgozom inkább egy nyugalmas kis vidéki közértben, vagy jógaoktatóként, vagy miért nem írok inkább regényt, amelyet nem ad elő senki?

A végére pedig az eredeti írásomnál is jobb darab születik. Mindenki boldog, a színészek általában szívesen játsszák, én meg kibelezve heverek az út szélén. Aztán összeszedem magam, és megint belevágok egy ugyanilyen történetbe.

A Vicces, királykiasasszony?!? -nál még inkább így zajlott ez a folyamat. Kíváncsi vagyok, a végeredmény igazolja-e a sok nyűglődésemet!

Fotó: Kállai-Tóth Anett /Manna Produkció / Vicces, királykisasszony ?!?

Fotó: Kállai-Tóth Anett /Manna Produkció / Vicces, királykisasszony ?!? Kiss Diána Magdolna, Herczeg Tamás

Említette, hogy három gyermeke van, sőt állítólag még a szülőágyon is írt. Hogyan lehetséges összeegyeztetni az anyaságot az írói karrierrel, úgy, hogy ne menjen egyik se a másik rovására?

Ez a két dolog nincs különválasztva az életemben, mert itt nem az idő a legfontosabb faktor. Mindegy, hogy mennyi időm van írni – az a fontos, hogy mit írok ebben a nem sok időben.

Nem lennék ugyanez az ember, ha nem lennének gyerekeim. Miattuk tudok legalább háromszor annyit a világról – mert rajtuk keresztül is élek, szinte szétosztódom bennük. Valószínűleg minden anyuka ismeri ezt az érzést: a gyerekünk olyan, mintha egy nyúlványunk, csápunk volna a világ felé, testi és lelki értelemben is. Ami neki fáj, fáj nekem is. És ha örül, jobban örülök, mintha velem történt volna valami jó. Ez persze néha irtózatosan fárasztó! Mikor hazamegyek este fáradtan, és még rángat a lelkem másik három csücske (vagy négy, ha a férjemet is beleszámítom), hogy legyek vele, hallgassam meg, segítsek – akkor néha szeretnék világgá menni. Úgy érzem, hogy segítség, megint Én akarok lenni Én! Adjanak vissza Engem Nekem! Másrészt meg ez a legértelmesebb dolog, amit valaha is csináltam. Számomra ez volt egyetlen út, hogy értékelhető íróvá váljak.

A szülészeten megtapasztalt élményeit a Telefondoktor című monodrámájában írta meg, amely szintén a Manna Produkció előadásában fut jelenleg a Tháliában.

A darab valóban a nőgyógyászokhoz – és általában a férfiakhoz – fűződő ambivalens viszonyomból született. Véleményem szerint ugyanis a férfi nőgyógyászok még az átlag férfiaknál is jobban megjátsszák magukat. Bájosnak tartom őket, mikor így szólnak:

– Naaaa, anyuka, azért egy kis méhszájtágítgatás nem a világ, ne tessék hisztizni!

Ilyenkor kénytelen vagyok visszaszólni:

– No, adja csak a méhszáját, doktor úr, hadd tágítom ki!

Persze ezt a hősömet is forrón szeretem, hiszen a lelkem mélyén bennem is lakozik egy hazudós férfinőgyógyász.

Több művét is – köztük a fent említett Telefondoktort, a Teljes tizedik évadot, vagy a Párkákat – játszották a Bárka színházban, a Vicces, királykisasszonyban?!? pedig ex-Bárkás színészekkel is együtt dolgozott. A drámaíráshoz is az ott működő, Kiss Csaba vezette drámaíró műhelyben kapott igazán kedvet. Hogyan érintette a színház felszámolása?

Kezdettől fogva fontos volt számomra, a bedőlése nagyon elszomorított, de nem ért váratlanul. Az, hogy ez a színház Alföldi igazgatósága után bizonyos értelemben „lekerült a térképről”, rám nagyon felszabadítóan hatott. Végre kipróbálhattam magam! Seress Zoltán engedte, sőt: felkért rá, hogy saját darabokat írjak. 2010-ben viszont, A teljes tizedik évad című darabom olvasópróbája előtt, léket kapott ez a hajó, és azóta folyamatosan bugyogott be a víz. Csak az volt a kérdés, mikor süllyed el. Én legalább háromszor, különböző időpontokban megsirattam. Sok, fontos kollégát viszont ott ismertem meg, – köztük Göttinger Palit, Bérczes Lászlót, vagy a színészek közül Kardos Robit, Telekes Pétert, Réti Adrit, Parti Nórit, Dévai Balázst, Kálid Artúrt – akikkel ha csak tudunk, azóta is együtt dolgozunk

A Nincsenapám, seanyám című önéletrajzi ihletésű darabjában egy fiatal kamaszlány küzdelmeit láthatjuk, aki testközelből tapasztalja meg egy válás nehézségeit és az alkoholizmusból fakadó súlyos problémákat. Segítőszándék is vezérli ilyenkor?

Bár nagyon sok barátom van, és szeretem az embereket: hallgatni őket, beszélgetni velük, mégsem tartom magam „segítő” típusnak. Sokan, sok mindent elmondanak nekem, és mindig együttérzek. Teljesen átélem a helyzetüket, de a megoldást én sem tudom.

A Nincsenapám, seanyám megírásakor végig az járt a fejemben, milyen sokat jelentett volna nekem tizenhét éves koromban, ha találkozom egy ilyen írással! Mert akkoriban azt hittem, hogy egyedül vagyok. És hogy ez az egész probléma kimondhatatlan, alaktalan, és valami homályos módon az én felelősségem is talán. De ha tudtam volna, hogy ugyanez mással is megtörtént – és milyen sok mindenkivel! – akkor kiderült volna, hogy mégsem vagyok egyedül.

Szabó Borbála

Fotó: Schiller Kata, nincsenapám, seanyám – Nagypál Gábor, Nemes Anna, Spilák Lajos, forrás: 7ora7.hu

A színmű kapcsán fiatalokkal is beszélgetett hasonló jellegű problémáikról.

Egy nyíregyházi közönségtalálkozón vettem részt valamikor ősszel. Kétszázötven gimnazista ült velem szemben, akikkel a tanárok elolvastatták a darabot. Eleinte kicsit bizalmatlanul, zárkózottan nézegették a húsz évvel idősebb írónőt. Amikor viszont beszélgetni kezdtünk, akkor látták, hogy nincs köztünk semmi különbség. Ugyanolyan vagyok, mint ők: fogalmam sincs, miért ilyen szar az élet, vagy miért ilyen jó, vagy mit kéne csinálni – de gondolkozhatunk együtt!

Olyan dolgokat mondtak ott el, amelyeket az ember csak a legjobb barátainak szokott.

Egy művészember akarva akaratlanul is kiteríti magát a közönségnek: aki viszont „meztelen”, az sokkal sebezhetőbb is. Nem fél attól, hogyha megmutatja magát, azzal mások visszaélnek?

Ez a lelki meztelenség tényleg perverz egy kicsit, de már hozzászoktattam magam. Olyan, mint valami versenysport: ha sokat edzel, kifejlődnek az erre alkalmas izmaid, kondíciód. Vagy mint a színészeknél a testi meztelenség: soha nem bírnám csinálni! Még a fürdőruhát is utálom, nemhogy pucéran megmutatni magam! Ellenben simán leírom a legsúlyosabb gyerekkori traumáimat.

Milyen műveken dolgozik jelenleg?

Jövőre írok a Dumaszínháznak egy darabot a női lélek rejtelmeiről, amire Litkai Gergely kért fel, mivel nem érti a nőket. A Varró Danival közösen írt Líra és Epika című darabunkból megjelenik egy mesekönyv, jelenleg pedig Szülői értekezlet című műalkotásomat próbáljuk a Jurányiban. Az előadást Végh Zsolt rendezi, és én is játszom benne egy szerepet. Mint színész, már érzem is: utálom ezt a nagyképű, mégis bizonytalan írót! Miért nem írja már meg rendesen a darabot?! Meg az én szerepemet?!

Akkor viszont hirtelen rájövök, hogy az író is én vagyok.



  • Aspasia

    Az anyaságnak semmi köze az íróvá váláshoz. A legjelentösebb irónöknek nem volt gyereke: Jane Austen, Charlotte Bronte, Virginia Woolf, Anais Nin, Gloria Steinem, Ayn Rand, Elizabeth Gilbert, Dorothy Parker, Simone de Beauvoir, Flannery O’Connor, Marian Keyes, Maeve Binchy, Isek Dineson, Amy Tan, Anita Brookner, Edith Wharton, Harper Lee, Hilary Mantel, Szabó Magda, Galgóczi Erzsébet stb.

    • Döbrögi

      Kedves Aspasia, ha megértőbben olvasta volna az interjút, akkor kiderült volna, hogy Borbála íróvá válásához szükség volt a gyerekeire, ergo nem azt állítja, hogy egy nő a gyerekein keresztül lesz író. Ez az ő saját története.