(…) az mindig bejön, ha beismerjük, hogy a világ közepe a punci, mi mégis a régi udvarok illatát kedveljük. A hazugság is lehet szép, szereti ő mindkettő illatát. Szép az, ahogy döglusta egy ember, és megáll a hajnali utcán, és a fákat nézi. Szép az, hogy tudod, most az apácában a nőt nézi. És az is szép, mikor kioktatta lassú tűzön főtt barátnőjét arról, hogy a temetésen nem szabad sírni: erre föl mégis elsírja magát. Aki nem érzi ezeknek a finomságoknak, pontosan az ember eredendő kétszínűségnek az szépségét, annak, persze, halálosan sekélyes lesz ez a film. Ugyanis nem a filmben, hanem bennünk kell megtörténnie, a film ehhez csak gyúanyag, katalizátor, protézis.
– írtuk Paolo Sorrentino korábbi, 2013-as A nagy szépség című filmjéről. Most pedig itt van egy kis ízelítő a legújabb alkotásból, reméljük hasonlóan érdekes gondolatokat ébreszt majd bennünk.
