Hónapok óta ígérgetem a gondnoknak, hogy végre megnézem az ő kis pincéjét a ház alagsorában. Vannak finom házi pálinkái, remek villányi borai, ami önmagában még nem lenne olyan különleges – magyar ember nem veti meg a jóféle italokat. Bár a mi gondnokunk évtizedek óta absztinens. Akkor miért is olyan fontos az a pince?
Mint kiderül, a tárgyak miatt: a ház ezermestere szabadidejében műgyűjtőként is tevékenykedik. Bolhapiacra és fegyverbörzékre jár, amikor éppen nem szerel, fúr, farag, kalapál. A ház alatt egy kisebb múzeum bújik meg tehát, a nyilvánosság elől elzárva, de szépen rendben tartva.
És nemcsak a tárgyak fontosak, hanem a helyrajzi szám is. Gondnokunk itt, Zugló egyik különleges épületében (persze melyik nem az?), a Slachta-házban gyerekeskedett. Mindent tud tehát az épület minden szegletéről. A kereszteződés négy sarokháza közül ez az egyetlen, amelyben nem üzemel étterem, kávézó vagy kocsma, de ettől még nem kevésbé izgalmas szomszédainál.
A ház a vészkorszakban a Slachta Margit által alapított Szociális Testvérek Társaságának otthona volt, és ahogy a falra szegezett két emléktáblán (az egyiket a Zsidó Világkongresszus, a másikat évekkel később a fideszes városvezetés állíttatta) is olvasható, kiemelt szerepe volt az üldözöttek mentésében.
Évekkel ezelőtt a pincében derékmagasságban állt a mocsok, meséli nekem a ház gondnoka, a lakók emiatt nem szívesen közelítették meg. A patkányok annál inkább. A felújítás több százezer forintot emésztett fel, és mire a munkálatok befejeződtek, a szomszédok sorra jelentkeztek be, hogy igényt tartanának egy-egy szépen helyrepofozott tárolóhelyiségre…
A mi gondnokunk petróleumlámpákkal és mérlegekkel kezdte a műtárgyak gyűjtését. Akad olyan, amit talált, olyan is, amit kapott, és persze a pénzt sem sajnálja, ha egy-egy különlegesebb darabról van szó. Vannak itt száz évnél is idősebb eszközök, német és orosz karabély, pisztoly és utászkés, cipészszerszám és bányászfelszerelés, néhány óra és fénykép, fém- és papírpénz, de a még Rakéta magazin 1972-es számának egy példánya is.
Ha a tárgyak a szó földhözragadt értelmében nem is tudnak mesélni (leszámítva a beléjük vésett évszámokat, és persze a magazinok betűit), a ház gondnoka tud, méghozzá órákon keresztül. A helyszín hol Zugló és a Józsefváros, hol meg Irak és a Szovjetunió, vagy éppen a mai Oroszország. Megelevenedik a gyerekkor, négy házasság története, aztán éppen a negyedik feleség telefonál az első emeletről, és persze nekem is máshol van dolgom.
De legalább egy kicsit jobban megismertem és valamivel jobban megszerettem egyet a rengeteg pesti ház közül, amiben hónapok óta élek.
Jó lenne ez a kis esszé, csak és-sel és de-vel nem kezdünk mondatot, a tehát szót nem ismételjük és pont a lényeg maradt ki, az öreg anekdotái és néhány érdekes tárgy részletes leírása.
Kedves Fruzsina, ajánlom szíves figyelmébe az e-nyelv.hu következő bejegyzését:
„A kötőszóval való mondatkezdés tiltása abban a hiedelemben gyökerezik, mely szerint a teljes mondatokból felépülő, egyes írásbeli szövegtípusokra jellemző közlésformák felsőbbrendűek, jobbak az élőbeszédre jellemző közlésformáknál. Holott ez nem igaz, nyelvi babona. A szóbeli kommunikáció során teljesen természetes a kötőszóval való mondatkezdés, és az írásbeliben is, ha a mondat úgynevezett szövegmondat, tehát az előző mondathoz kapcsolódik, vagy ellentétes viszonyban van vele.”
Írói szabadságából adódóan például Kukorelly is kezd mondatot így.
Tengermély tisztelettel:
Takács Mira