Jan von Holleben fényképezőgépével körbejárta a kamaszkor és a pornográfia problémáját

az_enyem_is_megno_02

Játsszunk fényképezősdit!

A német sztárfotós összetéveszthetetlen stílusú kollázsai bejárták a világot, és itthon eddig két könyve jelent meg a Móra Könyvkiadónál. Az enyém is megnő? rendhagyó szexuális felvilágosító könyv (kis)kamaszoknak, amelyben Holleben elképesztően vicces képeit látva egyből nem olyan ciki elgondolkodni a tizenévesek számára amúgy elég kínos témákon. A Vágod? pedig szórakoztató utazás a koponyánk körül: az agy működésének furcsaságait járja körül izgalmas kérdések tömör megválaszolásával. Jan von Holleben Skype-interjúban mesélt műhelytitkokról, a gyerekek határtalan kreativitásáról, a játék felszabadító erejéről és jövőbeli terveiről.

A könyvpiac krónikus túltelítettsége arra kényszeríti a kiadókat, hogy szüntelenül új témákat és vizuális ötleteteket keressenek. Sajátos technikával készített fotókollázsaid az utóbbi években egyszerűen forradalmosították a (gyerek)könyvillusztrációt. Szerinted miben rejlik a példátlan szakmai és közönségsiker titka?

Két válaszom is van. Egyrészt a most felnövő gyerekek sokkal könnyebben tudják értelmezni a fényképeket, mint az én generációm. Nekik már ott a kezükben egy okostelefon, nagyon fiatalon kipróbálják a digitális fényképezőket, és egyből látják is kísérletezésük eredményét. Szóval – szép angolsággal – foto-literate nemzedékről beszélünk, akik anyanyelvi szinten használják a fotókat. Korábban a fényképekkel illusztrált gyerekkönyvek ellenállásba ütköztek. Sokan úgy gondolták, hogy ez az illusztrációs mód túl bonyolult a célközönségnek. A tapasztalatok azonban néhány éve az ellenkezőjét bizonyítják. Másrészt a sikerhez hozzájárulhat személyes módszerem is: képzett pedagógusként a gyerekekkel szorosan együttműködve hozom létre a képeket, és ez a közösen megélt alkotási folyamat a végeredményen is meglátszik. Tehát gyerekléptékű fotográfiát képviselek, ahol a szabályokat a fiatalokkal együtt szabjuk meg, így az adott projekt képi világa annyira lesz összetett, amennyire ők akarják. Időközben arra is rájöttem, hogy a gyerekek általában sokkal fogékonyabbak a vizuális ötleteimre, mint a felnőttek.

Jan von Holleben

Az enyém is megnő?

A könyvek főszereplői talán épp ezért főleg gyerekek. Mindegyik arcról süt az alkotás őszinte öröme, és éppen ettől olyan szerethetők és hitelesek a képeid.

Valóban nagyon fontos, hogy fényképezősdit játszunk. Mindenbe bevonjuk a gyerekeket, és elmagyarázzuk nekik, hogy épp mi következik. Szóval nem csak a fotózás tárgyai, hanem aktív résztvevők. Ez a szempont kulcsfontosságú a képek létrehozása során.

A Móránál megjelent könyveidben a humor alapvetően kétféle képtípusban ölt testet: a hagyományos portrék mellett azok a kollázsok vannak többségben, ahol a gyerekekről készült fotók hétköznapi tárgyakból összeeszkábált őrült ötletekkel kerülnek különös fúzióba. Egy párizsi galéria felhívására készült el 2002-ben a kultikussá vált Dreams of Flying (Álmok a repülésről) sorozat első képe. Hogyan fejlesztetted ki ezt a technikát?

Mindig is az érdekelt, hogy a lefényképezhetetlent kapjam lencsevégre. Azon a bizonyos képen egy négy-ötéves fiút akartam lefotózni, ahogy egy kutyán ül, és kutyagol rajta. Sokat kísérleteztem a témával – például daruval próbáltuk leereszteni a gyereket a kutyára –, de semmi sem működött. Tök hülyén nézett ki, és nem akartam retusálni. Photoshopban persze könnyedén összerakhattam volna, de ha nem muszáj, nem szeretem használni. Végül eszembe jutott, hogy megpróbálhatnánk a földre fektetni a kutyát és a gyereket, és felülről lekapni őket. A következő egy-két évben aztán rájöttem, hogy ez a technika zseniálisan alkalmazható bármilyen téma ábrázolására, amit csak el tudsz képzelni. Akár egy festő a vászna előtt: úgy komponálhatsz a földre helyezett figurákkal és tárgyakkal, ahogy szeretnél. Mindez nagyon egyszerűen, játékosan, komolyabb szaktudás nélkül megvalósítható.

Jan von Holleben

Az enyém is megnő?

Milyen fázisokból épül fel egy tipikus Holleben-kollázs? Gondosan megtervezed a kompozíciókat, vagy spontán jönnek a halálosan vicces ötletek?

Mindig készítek egy tervet az adott történethez, ami általában valamilyen gondolatra vagy szövegre épül. A kiindulópont tehát még nem vizuális. Ekkor jövök én, és kitalálom a hozzá tartozó képet. A komponálás első fázisában skiccet készítek egy darab papírra. Ez elsősorban a kollégáim és a gyerekek miatt szükséges, mert a fejemben ilyenkor már nagyon világosan ott él a kép. A vázlat abban segít, hogy a többiek is pontosan megértsék és továbbgondolhassák, amit ábrázolni szeretnék. Aztán jöhet a kivitelezés a stúdióban, ahol a mennyezetnél beállítom a fényképezőgépet, és közösen berendezzük a padlón az adott kompozíciót. Folyamatosan ellenőrizhetjük a látványt, és lehetőségünk van a korrigálásra: például lehet, hogy az egyik karakternek kicsit feljebb kell feküdnie, vagy lentre még kerül néhány hegy. Ebbe az improvizatív fázisba sokszor beleszólnak a gyerekek is. Hol egy madarat akarnak, hol ezt, hol azt.

Jan von Holleben

Az enyém is megnő?

Szóval a gyerekek alkotótársakká válnak?

Pontosan. Épp a közös gondolkozás a legizgalmasabb az egészben. Olyan ez, mint egy workshop, ahol én vagyok a rendező, aki eldönti, melyik ötlet működik, melyik nem. Az az alkotói felelősségem, hogy az elkészülő kép működjön és figyelemfelkeltő legyen, de az odáig vezető út nagyon kreatív módon valósul meg.

Ez a műhelymunka nem feltétlenül jelenti azt, hogy könyvillusztráció lesz a végeredmény.

Rengeteg workshopot szervezünk, amelyek legtöbbször valamilyen intézménnyel – például múzeumokkal – együttműködve jönnek létre. Nem is szeretnék csak könyveken dolgozni – a könyvek nagyon lestrapálnak.

Ismerős érzés…

Sok felkérést teljesítünk magazinok, civil szervezetek, reklámügynökségek részére. Mindig a kiinduló ötlet a legfontosabb – ezek aztán olykor könyvvé fejlődnek. Az enyém is megnő? kiindulópontja például két német magazin számára készült anyag volt, ami a kamaszkor és a pornográfia problémáit járta körül. Aztán megkerestek a Thienemann Kiadótól, hogy készítsünk egy hasonló szemléletű könyvet. Azonnal igent mondtam.

Jan von Holleben

Dream of flying

Milyen érzés volt a Dreams of Flying teljes alkotói szabadságához képest, hogy ebben az ismeretterjesztő könyvben egészen konkrét kérdésekhez kellett képeket komponálnod?

Alapvetően szeretek felkérésre is dolgozni. Nem tekintem magam illusztrátornak, inkább a „vizuális kommunikátor” fogalma áll hozzám közelebb: szövegeket fordítok le a vizualitás nyelvére. Amúgy egyre inkább kivonulok az úgynevezett művészvilágból, mert túl kaotikus számomra. Semmi kedvem részt venni abban a színjátékban – a művészi fotóillusztrációk készítése során épp elég szabadnak érzem magam. Imádom a kihívásokat. Pont arról is vagyok ismert a magazinoknál, hogy ha lövésük sincs, hogyan ábrázoljanak egy elvontabb témát, engem keresnek meg: „Jan, csinálj nekünk egy képet ebből és ebből!” Nagyon klassz ez a problémamegoldói szerepkör.

Hogyan tudtátok folyamatosan motiválni a két könyvben szereplő nyakigláb kamaszokat?

Előfordult, hogy valamelyikük egy bizonyos szituációban húzta a száját. Ezt tiszteletben is tartottuk, és hívtuk a következő jelöltet. Ez a pedagógiánk része: nem kényszerítünk rá senkire semmit. Csak azt játsszák el velünk a „modellek”, amihez kedvük van.

Jan von Holleben

Vágod?

És milyen módszerrel sikerül újra bevonni a makacskodókat?

Ez is a pedagógiánk része: egy idő után ők is rájönnek, hogy nincs értelme duzzogniuk, hiszen a kamaszok akkor élnek ezzel az eszközzel, ha valamit ki akarnak kényszeríteni a környezetükből, de én nem megyek bele ebbe a hatalmi játszmába. Ezzel csak a saját helyzetüket nehezítik meg a különcködők, nem az enyémet, így aztán rendre vissza is szoktak jönni, és elfogadják a játékszabályokat.

Mik voltak a könyvekben szereplő kérdések játékszabályai?

Az enyém is megnő? esetében kb. harminc felsős osztály diákjaitól gyűjtöttünk összesen ötszáz kamaszkorral és szexualitással kapcsolatos kérdést. Ezeket addig szűrtük és szerkesztettük, míg megkaptuk a legfontosabb hatvanat. A Vágod? esetében a szerzők számos iskolával álltak kapcsolatban, és itt is hasonló mennyiségű kérdést gyűjtöttek össze, amelyeknek kb. 10 %-át használtuk fel a könyvben.

Jan von Holleben

Vágod?

Az enyém is megnő? szövegeit Antje Helms írta, aki gyereklapoknak is dolgozó újságíróként biztos kézzel, mindenféle tudományoskodástól és gügyögéstől mentesen válaszolta meg a cikibbnél cikibb kérdéseket. A Vágod? esetében egy tudós szerzőpárossal, Michael Madeja agykutatóval és Katja Naie biológussal dolgoztál együtt. Hogy ment a közös munka?

Itt is kiszűrtük a legizgalmasabb kérdéseket, aztán a professzorokkal igyekeztük megtalálni a válaszok megfelelő hangnemét. Néhány hét alatt rátaláltunk a pedagógiailag helyes stílusra, utána pedig már flottul születtek meg a szövegek.

A kötetek végén felbukkanó fejezet (Így készült) funkciója kettősnek tűnik: egyrészt mindig izgalmas belelátni a műhelytitkokba, másrészt a gyerek olvasók talán kedvet is kaphatnak, hogy hasonló technikákkal kísérletezzenek. Miért tartottad fontosnak ezeket a „leleplező” felvételeket?

A kiadó számára először szokatlan ötletnek tűnt a making of megjelenítése. Mondták is, hogy „Jan, egy könyvbe minek rakjunk ilyesmit?” Azért ragaszkodtam mégis az ötlethez, mert a magazinoknak dolgozva rájöttem, hogy – különösen a családi és gyereklapoknál – szeretik látni az olvasók, hogyan készülnek a képek. Fontosnak tartom, hogy a gyerekek megértsék az alkotás folyamatát: a fotóim ugyanis egyszerre épülnek fel a valóság és a vízió szintjén. Először a tényleges látványt fogadjuk be (valaki a földön fekszik), aztán összeáll a kép: de hiszen ez a figura repül! Az utolsó fejezet szerepe a valóság és az álom közti játékos átjárás feltárásán kívül valóban az is, hogy egyik-másik módszer kipróbálásra bátorítsuk a gyerekeket. Tehát a didaktikai szempont sem elhanyagolható.

Jan von Holleben

A didaxis mellett egészen új megvilágításba kerül munkáid problémamegoldó, nyomozói attitűdje: legújabb projekted, a Konrad Wimmel ist da! (Böngésző Bence nyomoz munkacímen jövő ősszel jelenik meg a Móránál) a világ első fotós böngészője lesz, és forradalmasítja a műfajt. Honnan jött az ötlet?

Régóta szerettem volna a Dreams of Flying világát továbbálmodni, ahol akár harminc-negyven gyerek is szerepelhet egy képen. Mivel lehetetlen egyszerre ekkora csapatot instruálni, és a digitális utómunkától is ódzkodom, sokáig nem vágtam bele egy ilyen volumenű projektbe, de aztán mégis tettem egy próbát, és rájöttem, hogy ha egy kis trükkel egymás mellé montírozom a kép részleteit, akkor a határ a csillagos ég. Akár ezer gyereket is beépíthetünk egy kompozícióba! Ráadásul régóta nagy rajongója vagyok a böngészőknek, különösen Ali Mitgutsch művészetét csodálom, aki a műfaj meghatározó alakja volt a 60-as, 70-es évek Közép-Európájában. A legnagyobb kihívást az okozta, hogy a festett képek háromdimenziós hatású terét hogy tudom a kétdimenziós technikámmal helyettesíteni. Mivel én már olyan generációnak készítek könyveket, akik a „jump and run” típusú videojátékokon nőttek fel, arra gondoltam, hogy őket nem fogja zavarni a harmadik dimenzió hiánya, hiszen ezek a játékok is mindig az x és az y tengely mentén szerveződnek (föl-le és jobbra-balra lehet mozogni). Így állt össze a Konrad Wimmel ötlete: oké, akkor úgy építem fel a böngészőt, mintha videojáték lenne!

Meddig tartott belakni ezt a világot?

Óriási projektté nőtte ki magát: egy teljes évig dolgoztunk rajta. Ilyen léptékű munkát még életemben nem csináltam – annyi gyerek sürgött-forgott körülöttünk, és olyan sok édességet ettünk közben, hogy…

Jan von Holleben

Jan von Holleben

Szét is ment az összes fogatok, gondolom…

Na igen. Amúgy a munka végén összeállítottunk egy kis statisztikát is: összesen ötezer fotó készült, kb. kétszáz gyerek részvételével, akik közül néhányan akár öt-tíz szerepet is alakítottak. Egy-egy fényképen maximum tizenöten tűntek fel, aztán ezeket dolgoztuk össze digitálisan hatalmas tablókká. És már ennyi gyerek instruálása is épp elég fárasztó.

Közhelyszámba megy, hogy a gyerekek kreatívabbak a felnőtteknél, de azért, gondolom, néhányszor az agyatokra ment az egész napos közös munka.

A stúdiónkban egészen speciális, gyerekbarát feltételeket alakítottunk ki, és a gyerekek leginkább úgy érzik magukat, mintha játszótéren lennének. Nem azért dolgozom velük, mert gyerekek, hanem mert nagyon jól tudnak játszani. Az a fontos, hogy olyan „játékosok” vegyenek körül, akik vevők az ötleteimre. Először mindig elmondjuk nekik két-három fős csapatommal, hogy épp min dolgozunk, és nagyon ritkán fordul elő, hogy valamelyik gyereknek nincs kedve az adott játékhoz. Külön játszószobát rendeztünk be, ahol addig is lefoglalhatják magukat, úgyhogy tényleg nem találsz nálunk frusztrált gyerekeket.

Melyik a kedvenc oldalpárod?

Egyértelműen a találmányok vására, ahol az őrült masinák kitalálásakor alaposan kiélhettem a kreativitásomat. Amúgy a könyvben szereplő gyerekekkel lerajzoltattuk, hogy mit szeretnének eljátszani, felfedezni, és ezeket a víziókat jórészt bele is dolgoztuk a kollázsokba.

Mit gondolsz, Konrad Wimmel alakja branddé válhat? Készülnek vele további böngészők?

Nagyon örülök, hogy megvagyunk az első kötettel, ami jövő februárban debütál Németországban. Kíváncsian várjuk a reakciókat. Legalább két kötetnyi folytatás motoszkál már a fejemben, ahol Konrad még több kalandba csöppen.

És mi lesz a következő ismeretterjesztő kötet témája?

A vallás és a hit kérdéseit járjuk majd körül. Iszonyúan örülök neki, mert nagyon nehéz téma, és ismét jófajta kihívásnak ígérkezik. Vallásilag semleges kötetet akarunk, ahol azt szeretnénk tisztázni, hogy mi a hit lényege, és hogyan épülnek fel a világvallások.

Gondolom, a könyvben szereplő gyerekek is különböző vallásúak lesznek.

Így van, teljesen nemzetközi projektnek nézünk elébe.