+ Interjú

Fel kell számolnunk az egymás iránt érzett idegenséget – interjú Izsó Zitával

izsó

A vallásos emberek által lényegesnek tartott dolgok a magukat ateistaként definiáló személy elől sincsenek elzárva. Valaki vágyakozhat Istenre anélkül, hogy tudna hinni benne.

Nemrég jelent meg Izsó Zita második, Színről színre című verseskötete. A költészet mellett műfordításról és blogolásról is beszélgettünk, na meg egy kicsit Zuglóról – természetesen egy zuglói presszóban üldögélve.

Pollágh Péter írta a Színről színre fülszövegében, hogy „Nem szokványos (beteges) költészet, hanem szokatlanul csengő és egészséges.” Turi Tímea a könyvbemutatón úgy magyarázta az „egészséges” költészet fogalmát, hogy ez a költészet hisz a szépség és a költői képek erejében, és hogy hasonlatokkal, metaforákkal mond valamit a világról. De akkor milyen a „szokványos (beteges)” költészet?

Én nem a kortárs költészet egészére vonatkozó kijelentésként értelmezem ezt a mondatot. Péter a szerkesztés során tökéletesen megértette, hogy mit szerettem volna a könyvben megvalósítani, és nagyon sokat segített abban, hogy a koncepcióm minél határozottabb legyen. A betegség, valamint a veszteség a könyv egyik központi témája, így a „beteges” kifejezés a fülszövegben az én értelmezésemben erre utal, tehát mindössze egy tematikai megjelölés. A szándékom az volt, hogy a folyamatos pusztulás, romlás, majd a fizikai megsemmisülés  ellenére az egésznek legyen egy felfelé irányuló íve. Nem tudom, hogy ez végeredményben mennyire sikerült, mindenesetre talán erre a törekvésre utal a fülszövegben az „egészséges” kifejezés a tematikai megjelölés („beteges”) ellentétpárjaként.

Amikor az ember elveszít valakit, sokszor úgy érzi, nincs joga ahhoz, hogy tudomásul vegye a halálát. Ilyenkor egy ideig a leghétköznapibb dolgok is gondot okozhatnak (mint például az evés és az ivás), mert az életnek nem csak a folytatása, de a puszta fenntartása is azt az érzetet keltheti, hogy az ember jóváhagyja azt, ami történt. Aztán ahogy telnek a napok, és nem tud tenni semmit ellene, egyre irracionálisabbnak érez mindent, és már nincs más kívánsága, csak az, hogy az idő ne múljon tovább, egyszerűen álljon el, mint a vérzés.

Máig nem tudom, miért érdemes, és hogyan lehet kikerülni ebből, abban sem vagyok biztos, hogy nekem sikerült. Csak Kertész Imre mondatának rendíthetetlen érvényessége jut az eszembe: „folytatni fogom folytathatatlan életemet.” Szeretném azt hinni, hogy ennek az én életemben legalábbis köze van valamiféle, a látható dolgok racionalitását meghaladó létezőhöz.

Az előző kötetedhez képest nem érzek nagy irányváltást. Hogy tekintesz a Tengerlakóra?

Van egy-két vers, amit lehet, hogy kihagynék, illetve néhány sort átfogalmaznék, de alapvetően vállalható kötetnek tartom, semmiképp sem tagadnám le. Mindenesetre szerettem volna, ha az új kötetben egy valamivel határozottabb koncepció érvényesül, valamint letisztultabbá válik a nyelvezet. A megszólalásmódon radikálisan nem változtattam, csak finomítani szerettem volna rajta.

A ciklusok címei (Házról házra, Évről évre, Óráról órára, Fokról fokra) utólag születtek, vagy már a versek írása előtt, közben is megvolt ez a koncepció?

Amíg írtam a verseket, addig is voltak bizonyos témák, amik köré szerveződtek a szövegek, vagy olyan pontok, amik mentén el lehetett különíteni őket. Ezt nem tudatosan alakítottam így, mindenesetre sokat segített később. Szerettem volna, ha a kötetnek van valamilyen határozott, értelmezhető íve, ha nem csak pillanatnyi állapotokat ír le, hanem megjelenít egyfajta elmozdulást, és ha nem is nyújthat megoldást, kiutat egy-egy veszteségből, legalább kísérletet tesz annak feldolgozására.

A végén van egy megérkezés-motívum. A te életedben is ilyesmiről van szó?

Ha az embert valamilyen tragédia éri, gyakran megrendül az egész világképe, és egyszerre még letagadhatatlanabbak lesznek a megválaszolatlan kérdések.

Nekem ezekre továbbra sincsenek válaszaim, de már nem gondolom, hogy kellene, hogy legyenek. Ez kicsit olyan, mint azok a kirakók, amiket gyerekkoromban kaptam a rokonoktól, és amiket sosem tudtam kirakni, de idővel szétszóródtak a szobámban, elvesztek a darabjaik. Mindig próbáltam összeszedni, egyben tartani őket, még akkor is, ha tudtam, hogy nem veszem hasznukat. Mostanra elfogadtam, hogy úgy lehetek a dolgokkal, amiket nem értek, mint ezekkel a használhatatlan ajándékokkal. Törekedhetek a teljességre, hogy tudjam, létezik valami nagyobb egész, aminek az összeállításához minden apró részlet rendelkezésre áll, még ha kirakni, megérteni nem fogom tudni soha. A megérkezés pedig számomra azt jelenti, hogy már nem félek ettől, hanem elfogadom.

izsó

A Karádi Márton álnéven írt versekről mondtad, hogy távolítani akartad magadtól a történetet, és így bátrabban tudtál fogalmazni. Az előbb említett Turi Tímea mondta a saját kötetéről, hogy ez a távolítás neki már kevésbé fontos. Neked miért az?

A Karádi Márton-versek írása közben azon voltam, hogy elveszítsek magamból mindent, kívülről lássam magamat még akkor is, ha egészen személyes dolgokról beszélek. A kötetcím is ennek a megközelítésmódnak az összegzése. Színről színre látni annyit jelent, hogy nem csak, hogy mindent látunk, hanem a maga teljességében látunk mindent, nem takarunk ki belőle magunk elől semmit. Így ez az álnév nem egy szerepjátékot, hanem a szubjektum felfüggesztését jelentette, ami szándékaim szerint egy teljesebb látáshoz vezet.

Most már úgy érzem, talán nem kell más néven írnom ahhoz, hogy ez sikerüljön, így nem hiszem, hogy a jövőben valami hasonlóba kezdek.

A kötet a „Mert én – az mindig valaki más” mottóval indul. Egyébként is jellemző rád, hogy mások helyzetébe bele tudsz helyezkedni?

Szívesebben fogalmaznék úgy, hogy szeretném felismerni azokat a dolgokat, amikben hasonlók vagyunk. Nem hiszem ugyanis, hogy olyan távol állunk egymástól, mint gondolnánk. Ha látok egy számomra idegen magatartás- vagy viselkedésformát, mindig bizonytalanság és félelem fog el, annyira esetlegesnek érzem azokat a körülményeket, tulajdonságokat, amik meghatároznak. Mindig elgondolkodom azon, mi kellene ahhoz, hogy én is megtegyem azokat a dolgokat. És minden alkalommal rá kell, hogy jöjjek, hogy az esetek többségében elég egy-két, sokszor nem is olyan jelentősnek tűnő körülményt megváltoztatnom, és nem is lesz olyan elképzelhetetlen az egész. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy bármilyen magabiztosak vagyunk is, be kell látnunk, hogy nem biztos, hogy pusztán magunknak köszönhetjük azt, amik vagyunk. Ebben van valami félelmetes bizonytalanság, ugyanakkor egy lehetőség is arra, hogy felszámoljuk az egymás iránt érzett idegenséget.

Azt hiszem, először azok a játékok ébresztettek rá erre, amiket a testvéremmel játszottunk gyerekkorunkban. Történeteket találtunk ki, továbbgondoltuk a meséket, amiket olvastunk, a filmeket, amiket láttunk, eközben pedig nemcsak beleképzeltük magunkat a szereplők helyzetébe, hanem megpróbáltuk megtalálni magunkban azokat a dolgokat, amik őket jellemezték. Ez a játék időnként elég félelmetes, összességében azonban nagyon felszabadító volt.

A verseidben vissza-visszatérő hit mennyire játszik fontos szerepet az életedben, és mennyi köze van ennek a hitnek a valláshoz?

A személyes életemben fontos szerepet tölt be, de szerettem volna, ha a könyv nem kezeli evidenciaként a hitet. Úgy gondolom, a hit tulajdonképpen egy adomány, tehát nem okolható valaki azért, mert nem tud részesülni benne. Szerettem volna, ha a könyv nem úgy közelíti meg a kérdést, hogy Isten létezik, és kész, mert ez túl kézenfekvő, túl leegyszerűsített megoldás is lenne egy tragédiára. Inkább a hitre való vágyakozás közvetítése és hangsúlyozása volt fontos, ami, úgy gondolom, még fontosabb is, mint maga a hit, mert folyamatos, tevékeny küzdelmet jelent. Sok vallásos ember személyes támadásnak értékeli, ha valaki bevallja neki, hogy ateista. Szerintem ez nagy hiba. A vallásos emberek által lényegesnek tartott dolgok a magukat ateistaként definiáló személy elől sincsenek elzárva. Valaki vágyakozhat Istenre anélkül, hogy tudna hinni benne.

Kik azok a költők, akik hatottak rád?

Egy-egy költőt nehéz kiemelni. Sok folyóiratot olvasok, és sokszor előfordul, hogy megmarad bennem egy-két fontosabb, emlékezetesebb sor, anélkül, hogy a szerzőt megjegyezném. Ha mindenképp említeni kellene valakit, akkor azt mondanám, Ted Hughes költészetét szeretem nagyon, illetve Borbély Szilárd, Csajka Gábor Cyprian, Lackfi János,  Sajó László és Takács Zsuzsa verseit.

Sokat dolgozol egy-egy versen?

Változó, de kevés olyan van, amit elejétől a végéig leírok, és utána nem változtatok rajta, viszont sok olyan van, ami több részből áll, és utólag kiveszek belőle vagy hozzárakok valamit. Ha időben mérjük, nem dolgozom sokat rajtuk, de sokszor félreteszem őket, majd visszatérek hozzájuk.

izsó

Több nyelvből fordítasz. A műfordítói tevékenység tekinthető egy iskolának?

Szerintem igen. Sok kortárs vers nincs lefordítva magyarra, ezért ha az ember jobban meg akar ismerni egy-egy szerzőt, akkor rákényszerül arra, hogy eredetiben olvassa a verseit. Ez egyébként remélhetőleg a most induló Versum folyóiratnak, illetve a világirodalmi sorozatok (ilyen például, amit a FISZ-nél indítunk Lesi Zoltánnal, Zelei Dáviddal és Urbán Bálinttal közösen) célkitűzéseinek köszönhetően a jövőben változni fog. Mindenesetre a világirodalmi kitekintés egészen újfajta irányokat, lehetőségeket ismertet meg az emberrel. Én azonban verset ritkán fordítok, inkább prózát.

Hogy tanultál meg négy nyelven?

Ez elég szerencsésen alakult: gyerekkoromban egy sváb településen, Budaörsön laktam, ott pedig kéttannyelvű iskolába jártam. A német után az angolt elég könnyű volt megtanulni, fordítva nehezebb lett volna. A gimnáziumban franciát tanultam, azután pedig már nem volt nehéz a spanyol. Az egyetemi évek alatt törökül és oroszul is tanultam, de ezeket a nyelveket még nem ismerem olyan szinten, hogy fordítani tudjak belőlük. Remélem ez később változni fog. Közel másfél éve egy újabb nyelvvel ismerkedem: a Koreai Kulturális Intézetben tanulok koreaiul.

Miért éppen koreaiul?

Viszonylag kevés kortárs koreai könyvet fordították le eddig magyarra, pedig sok kiváló szerzőjük van, elég csak Ko Un, Pak Kjongni vagy Oh Jung-Hee nevét említeni, de ide sorolhatnám Yi Mun-Yolt is. A későbbiek folyamán szeretnék majd én is fordítani koreaiból, de úgy érzem, csak egy-két év múlva tudok majd megpróbálkozni vele.

Férjed, Ayhan Gökhan mennyire segít ötletekkel, javításokkal a verseidnél?

Gyakran megmutatom neki a verseimet, mert nagyon jó érzéke van a szerkesztéshez, mindig észreveszi, ha valami megbontja egy-egy vers koherenciáját, vagy valami más probléma van egy adott szöveggel.

De ennél még fontosabb az inspiráció, amit a közös életünkből nyerek. Ha csak megyünk egy kört itt Zuglóban, a szokásos, ezerszer megjárt útvonalon, több új dolgot veszek észre, mint korábban, amikor egy távoli országba utaztam, ahol addig még soha nem jártam. Nem kell, hogy állandóan kitaláljunk valami új dolgot, elég, ha egyszerűen együtt vagyunk. Ilyenkor megfeledkezünk minden másról, van úgy, hogy órák telnek el észrevétlenül. Érdekes, kicsit olyan ez az állapot, mintha várnánk valamire, aminek biztosak vagyunk az érkezésében. Én pedig szeretek várakozni. Sokan elvesztegetett időnek érzik ezeket a perceket, pedig valójában pontosan az ellenkezőjéről van szó, ez igazából elnyert idő, amiről senkinek sem tartozunk elszámolással. Semmilyen más pillanatot nem tudok kiemelni, ami ennyire közel állna az örökkévalóságról alkotott elképzeléseimhez.

Régóta Zuglóban éltek. Nem tudom, hogy vagytok vele, de én vidéki gyerekként nehezen barátkoztam vele, eleinte a belső városrészek érdekeltek, és csak később kezdtem el az otthonomnak érezni. Van villás, családi házas, téglaházas és panelos része, tágas, zöld, valamennyire a szülővárosomra is emlékeztet. Te hogyan szerettél bele ebbe a kerületbe?

Gökhan ide született, soha nem is élt hosszabb ideig máshol. Amikor összeházasodtunk, én is ide költöztem. Nekem Zugló akkor kezdett el jelenteni valamit, amikor egyszer elsétáltunk a Nagy Lajos király útja és az Erzsébet királyné útja kereszteződéséhez, és ott leültünk egy kocsma teraszára. A teraszról pont ráláttunk a Kassai téri templomra, ami ebből a szögből, a forgalmas úthoz való közelsége tekintetében engem a maastrichti Szent Lambert templom elhelyezkedésére emlékeztetett.

Néhány éve egy ösztöndíjjal töltöttem el pár hónapot Belgiumban, Liège-ben, amit nem nagyon szerettem, nyomasztónak, idegennek találtam. Viszont vonattal fél óra alatt át lehetett jutni Hollandiába, Maastrichtba, ahol rögtön otthon éreztem magam. Ha tehettem, oda menekültem, és nagyon sokat jelentett ez az eltávolodás, ideiglenes elszakadás abban, hogy át tudjam vészelni azt az időszakot. A kedvenc helyemről pont úgy láttam rá a templomra, mint erről a teraszról a Kassai térire. Zugló ettől az apró, mégis lényeges hasonlóságtól azóta egyszerre ismerőssé, otthonossá vált, és a központtól való távolsága tekintetében is ezt az eltávolodást, rálátást jelenti nekem.

Azt is csak kicsit később fedeztem fel, hogy ebben a kerületben rengeteg a macska, ráadásul barátságosabbak, mint vidéken, és majdnem mindig meg lehet simogatni őket. Sokszor elég elmennünk egy-egy ház előtt, és felismernek, elénk szaladnak a kertből, a lábunkhoz dörgölőznek. Ők már egy kicsit a mi macskáink is, a legtöbbjüket el is neveztük.

Ezenkívül azt is nagyon szeretem Zuglóban, hogy kifejezetten zegzugos, vannak olyan részei, ahol lehet gyalog vagy biciklivel bolyongani úgy, hogy elfogjon az a kellemes érzés, hogy nem tudod pontosan, hol vagy, és bármikor az újdonság erejével hathat rád egy-egy régi épület, vagy árnyékos kapualj, de még ne érezd félelmetesnek és nyomasztónak azt, hogy eltévedtél, mert az utcák és az épülettömbök megnyugtatóan szabályos elrendezésének köszönhetően bármikor kitalálhatsz, ha akarsz.

izsó

A belső folyamataid, vagy inkább a hétköznapi szituációk, mondjuk városi séták adnak ihletet? A verseidet olvasva úgy tűnik, utóbbira bőven akad példa.

Nagyon szeretek céltalanul sétálni vagy biciklizni a városban. Ilyenkor úgy járok-kelek, mintha turista lennék. Valami olyasmit érzek ilyenkor, mint amikor elalszom a buszon, és hirtelen arra ébredek, hogy nem tudom, elhagytuk-e a megállót, ahol le kell szállnom. Sehol egy útjelző tábla, sehol egy lámpaoszlop, aztán a fák elrendezéséről szépen lassan, fokozatosan válik ismerőssé a táj. Mint ahogy ébredés után a hajnali félhomályban folyamatosan kirajzolódnak a szobák berendezési tárgyainak körvonalai. Ha ilyenkor véletlenül hozzám szól egy ember, hirtelen azt sem tudom, hol vagyok. Ilyenkor ugyanis megfeledkezem arról, hogy látnak, és csak azzal foglalkozom, hogy látok, sokkal pontosabban és részletesebben meg tudom figyelni ilyenkor a dolgokat, mint máskor. Azt hiszem, sok ilyen élményt használok fel a versekben utólag.

Ahogy említetted is, a FISZ Világirodalmi Sorozatát szerkeszted Zelei Dáviddal, Urbán Bálinttal és Lesi Zoltánnal, illetve Átjáró címmel írtok egy közös blogot Gökhannal. Mennyire nehéz átállni a fordítás, az interjúzás vagy a szerkesztés után a saját verseidre?

Egy idő után ezek a tevékenységek azért elkülönülnek annyira, amennyire szükséges, és egyáltalán nem befolyásolják egymást. Inkább az okoz nehézséget, hogy ezek mellett foglalkozni tudjak az élet bürokratikusabb részeivel, és a hétköznapi tevékenységekkel is, például oda tudjak figyelni a határidőkre, vagy rendet tudjak tartani a lakásban. Azt hiszem, nem igazán uralom a teret magam körül.

Gökhannal egyébként több interjúsorozatot is tervezünk. Ezek közül az egyik különböző vallásokhoz, felekezetekhez tartozó papokkal, lelkészekkel készített beszélgetésekből áll, és nem vallási dogmákról kérdezzük majd őket, hanem a hétköznapi életben felmerülő kérdésekre adható válaszokról. Így nem elsősorban a különbségekre akarunk rámutatni, hanem arra, hogy mi az, ami ezekben a vallásokban közös lehet. Ezenkívül tervezünk egy cigány-magyar páros interjúkból álló sorozatot, amiben a lehető legkülönbözőbb körülmények között élő emberek megszólaltatása során szeretnénk megtalálni a kapcsolódási pontokat, hogy sikerüljön felszámolni az előítéleteket, és mindez közelebb vezessen a megértéshez. A harmadik interjúsorozatunk már majdnem készen van, ebben írókat, költőket kérdeztük a civil foglalkozásukról.

Újdonság még, hogy nemrég elindítottunk egy másik blogot is, aminek a címe Csempészfurgon. Ide a kedvenc verseinket töltjük fel, azzal a szándékkal, hogy népszerűsítsük őket. Az alcím ötletét (saját kánon) Pollágh Péter adta, ő nyilatkozta egy interjújában, hogy mindenkinek legyen saját kánonja. A Csempészfurgon a miénk.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top