Koltai Róbert 70 éves! Vagy nem?

Írta: Nógrádi Gábor

1. levél a szerkesztőnek:

Szilárd, Koltai Róbert most lesz hetven éves, írnék róla. Harminc éve együtt dolgozunk, és láttam, látom, mit csinált, mit csinál…

2. levél:

Hoppá, Szilárd, most látom, hogy tavaly volt 70 éves. Ebből sikerült kiszámítanom, hogy most 71. De azért írnék róla…

Kínos. Nem tudom, hogy a legjobb barátom, társam az alkotásban, közös filmgyermekeink atyja 70 vagy 71 éves?

Mit mondana erre Freud?

Nem, nem azt mondaná, hogy: uram, Ön öregszik, és az agya már gyengébben működik. (Mein lieber Herr, Sie werden älter, somit funktioniert Ihr Gehirn schwächer.)

Azt sem mondaná, amit Szilárd mondott. (Nem publikus, de van benne b meg f betű.)

Freud Zsiga, talán analízisbe venne, és kiderítené a valódi okot, amit most feltárok ingyen és dívány nélkül.
Már két évvel ezelőtt is felköszöntöttem Koltai Róbertet a 70. születésnapja alkalmából. Nagyon kedvesen, az ő hihetetlenül meleg és barátságos stílusában, amiért a nagyközönség annyira szereti, tájékoztatott, hogy valamit elnéztem, ő még csak 69 éves.

Tavaly felköszöntettem december 8-án, és a szokott ömlengés után megjegyeztem, hogy most már tutira 70 vagy, ugye? ‒ és megkapod a Kossuth díjat. (Nem kapta meg, de tájékoztatott, hogy december 16-án van a születésnapja, nem nyolcadikán.)

Az idén pedig megint a hetedik X-et akartam megünnepelni.

Zavartságom tudatalatti oka ‒ a közismert elmebeli állapotomon kívül ‒ az a bizonyos díj.

Az a bizonyos díj, amelyet már minden kaposvári kortársa, színész-társa jogosan megkapott. Az a bizonyos díj, amelyet ugyan a felsőbb hatalmak adnak, de a nép nevében.

Na, most a „nép”, az istenadta, ha valakit biztosan kedvel és szinte családtagnak tart ebből az ötven-hatvan éven felüli színészi nemzedékből, akkor az Koltai Róbert.

A komikus, aki évtizedeken át egy nemzet illetékese volt minden kérdésben. A színész, aki számtalan színházi és filmsiker örömével ajándékozta meg a közönségét, köztük a legsikeresebb tévéfilm, az Indul a bakterház-zal. A filmrendező, aki a Sose halunk meg, a Csocsó vagy éppen az Ámbár tanár úr című sikerekkel megtöltötte a mozitermeket. És főleg azokkal a magyarokkal töltötte meg, akiket Tarr Béla zseniális filmjei még nem tudtak meghódítani. (Mellesleg T. B. nem is akar mindenkit lenyűgözni, és ezzel semmi. de semmi gond! Több, kulturálisan más-más szükségletekkel bíró réteg él egymás mellett. Csak a hülye akarja, hogy minden magyar Nádas vagy Parti Nagy szövegeiben merüljön el.)

Színházi rendezései szintén az öröm óráit nyújtják az adrenalinra éhezőknek az Én és a kisöcsém-től a Móricz adaptációkon át a Luluig, a Máli néniig.

És ami nem kevésbé nyomós érv a díjosztók számára: nem csak az istenadta arca derül fel, ha találkozik Koltaival utcán vagy mozivásznon, a szakma is tudja, hogy mit tett az elmúlt ötven évben. Emlékezhetünk a filmkritikusok díjára, amit háromszor akasztottak a nyakába, vagy Erdmann Az öngyilkos című komédiájára, amelyért ‒ többek között ‒ a legjobb férfialakítás díját nyerte el 1988-ban a színikritikusoktól, és van még a színészi tehetségét dicsérő díj egy tucat.

S hogy mi van a Kossuth díjjal?

Talán szavazásra kellene bocsátani.

Kétharmadot ő is kapna.

Én mindenestre mostantól minden évben megünneplem a hetvenedik születésnapját.

Megünneplem már csak babonából is.

Így fogok cselekedni egészen a nyolcvanadik, a kilencvenedik, a századik évig, és tovább. Pláne, ha sose halunk meg.