+ Film

A vasútállomáson talált medve

paddington

Paddington maci a Harry Potter producereinek köszönhetően végre megérkezett a mozikba is. Paddington-filmkritika.

Fél évvel ezelőtt már merengtünk egyet Paddington kalandjain, akkor még csak egy rövid előzetes alapján adtam hangot az aggódásomnak, most viszont a moziba is megérkezett a film.  Komolyak voltak a félelmeim, ám ezúttal szerencsére nem lett igazam: a kékkabátos maci első egészestés kalandja szerethető lett és egyformán szórakoztató kicsik és nagyok számára. Egy kicsit talán lehetett volna emlékezetesebb, de én igazán nem vagyok telhetetlen.

Paddington macit Michael Bond angol meseíró találta ki, első kalandja 1958-ban jelent meg. A most 88 éves író történeteit eredetileg Peggy Fortnum illusztrálta. Nálunk talán a millennium környékén készült francia-kanadai rajzfilmsorozat a legismertebb Paddington-adaptáció, azonban készült belőle korábban egy Hanna-Barbera rajzfilm is és egy különleges BBC-sorozat is, ahol a kézzel rajzolt háttér kétdimenziós volt, míg Paddington igazi bábként jelent meg a képernyőn

– írtam az előzetes kapcsán és azt hiszem, ennyit kell tudni hirtelen Paddingtonról. Meg annyit, hogy súlyos lekvárfüggőségben szenved, viszont nagyon udvarias. A gyorstalpaló nem indokolatlan, mert én például tuti nem ismertem volna Paddington macit, ha nincs egy 11 évvel fiatalabb öcsém, aki időnként hajlamos volt magát rákötni a mesecsatornára. A jó hír, hogy Paddington eredeti kalandjait magyarul is lehet olvasni, ráadásul Tandori Dezső fordításában, nemsokára szót ejtünk arról is.

A filmben a maci legelső könyves kalandját vegyítették egy gonosz nénis szállal, utóbbi szellemisége kissé eltér Michael Bond gyermekkönyveitől, de én is tisztában vagyok vele, hogy 55 év alatt szegény kisgyermekek ingerküszöbe is jelentősen megnőtt. Nekem csak annyi a problémám ezzel a bizonyos gonosz nénis dologgal, hogy nélküle is simán lehetett volna izgalmat csempészni a filmbe, illetve, hogy a Nicole Kidman által alakított néni erősen emlékeztet a Glenn Close-féle Szörnyella de Frászra. És erre egy picit rátesz az, hogy a két néni kísértetiesen hasonlóan gonosz.

Pár jelenet erejéig beugrik még Peter Capaldi is és ugyancsak felbukkan a szinte kicsattanó Julie Walters is. (Viszont ünnepélyesen bejelentem, hogy jelen pillanatban a világon nincs még egy színésznő, aki annyira idegesítene, mint az itt cuki hippi anyukaként brillírozó Sally Hawkins. És rettenetesen emlékeztet a nála egykoron jóval ismertebb, mostanra viszont inkább sorozatszínésszé avanzsált Jennifer Love Hewittra, de ez igazából mindegy.)

Nem kifejezetten rajongok a 3D-ért, így nem bánom különösebben, hogy a Paddington csak sima butamozis változatban nézhető. Csak az volt a meglepő, hogy néhány jelenetet mintha direkt a 3D-szemüveghez találtak volna ki, bár a készítők szerint fontolóra sem vették a 3D-t, nekem olyan érzésem volt, mintha félúton fordultak volna vissza.

Ennyit muszáj volt hozzáfűznőm, de innentől kikapcsolom magamban a kritikust: ezeket az apróságokat leszámítva a Paddington tökéletes év végi szórakozás. Van olyan, amin apa és anya is rötyög, van olyan, amin meg csak az ötéves – rendjén is van ez így.

A Paddington egy kicsit szolidabb és kedvesebb az idei gyerekfilmes felhozatalnál, talán ezért szívesebben is vinném el rá a képzeletbeli gyermekemet, mint mondjuk A Lego-kalandra, ami nekem annyira gyors volt, mintha egy másfél órás előzetest néztem volna és nem egy filmet. Hiába, öregszem. Viszont Paddington maci nagyon jól tartja magát, úgyhogy a megfelelő korú gyerekkel nincs most jobb program szombat délutánra.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top