+ Interjú

Üvölteni a színpadon: ez fejezné ki a mai közállapotokat

Szalontay tünde

Az emberek azt hiszik, ha lájkolnak egy-két dolgot, akkor már tettek valamit és hátradőlhetnek. Közben meg nem! – Szalontay Tünde-interjú.

  • Szalontay tünde
  • Szalontay tünde
  • Szalontay tünde
  • Szalontay tünde
  • Szalontay tünde
  • Szalontay tünde

November 28-án ismét Merényletre készülnek az Átrium Film-Színházban. Gergye Krisztián produkciója – Peter Weiss Marat/Sade című drámájának sajátos revüváltozata. A darabot Fullajtár Andrea és Takács Katalin főszereplésével, tizenkét női előadó – színész, táncos, énekes – szólaltatja meg a budai játszóhelyen. Az előadásról Szalontay Tünde színésznővel beszélgettünk.

A Merénylet a második nagy közös munkád Gergye Krisztiánnal. A másfél éve bemutatott opera amorale című előadás sikerében oroszlánrészed volt, ahogyan a mostani darabban is megkerülhetetlen a szereped. Szerinted Krisztián emelte a tétet a Merénylettel?

Tény, hogy az opera amorale hozott össze minket Krisztiánnal. Ott azonban nem kötött bennünket egy ilyen konkrét darab, mint a Marat/Sade, mivel a Bizottság zenekar dalaiból építkezett az előadás. Visszagondolva, hihetetlen felfedezés volt, hogy a nyolcvanas évek szerzeményei, milyen erősen szólnak a mához is. Nem túlzás, hogy elementáris erővel hatottak ezek a – mai közéleti viszonyokra reflektáló – avangarde szövegű dalok. Tehát volt valami elképesztő frissesség abban a találkozásban. Az pedig, hogy a Bizottság számokat egy megemeltebb stílusban, operaénekesek adták elő, különleges érzetvilágot adott az egész előadásnak. Színészileg is nagyon izgalmas feladatnak bizonyult. Elég hosszú, dadaista-posztmodern szövegem volt a darabban, ami alapvetően a Bizottság szövegekből lett összevágva. Ennek a monológfélének természetesen volt egyfajta belső logikája, amit nehéz volt elsőre megérteni, de nem is ez volt a lényeg, hiszen már az tökéletesen elégnek bizonyult, ha valakit egy-egy részlet szíven ütött. Arról nem is beszélve, hogy a vizualitás és a mozgás olyan mértékben támogatták egymást, hogy a produkció valami döbbenetes intenzitással tudott hatni. Színészként hozzám nagyon közel áll a mozgás, és abban az előadásban azt is sikerült teljesen szervesen beleszőni ebbe a szerepbe, ami ritkán adatik meg.

És akkor a Merényletre rátérve…

Nem felejtettem el. (nevet) Ennél a darabnál, ami, ugye, a Peter Weiss műre épül, elsősorban a szerepből indultam ki, egyértelműen a dráma szövegére, és a szituációira próbáltam figyelni. Nem titkolom, hogy nehéz volt a Kikiáltó figuráját megragadni. Az elején sokkal nyitottabbnak éreztem-éreztük a lehetőséget, de lassan-lassan beszűkült, és a végén egy sokkal szikárabb dolog lett, amivel még barátkozom. Ezt a színész és a szerep találkozására értem, természetesen. Maga a darab sem könnyű, s ma újrateremteni, szintén nagy kihívás.

A te figurád kívül-belül van a játékon, s bár az egész előadás így épül fel, a Kikiáltóra ez hatványozottan igaz. Nehéz megtalálni az arányokat ebben a kinn is vagyok, benn is vagyok kacsintgatásban?

Nagyon nehéz, főleg azért, mert mindez a közönséggel való találkozáskor születik meg igazán. A nézőnek ott kell lenni bábaként, hogy ezt segítse. Persze vannak az embernek feltevései, próbálkozásai, de mindig élesben derül ki, hogyan is működik mindez. Árnyalta a feladatot, hogy van még egy ilyen szereplő ebben a darabban, az Igazgatónő (Tárnok Marica), aki sokszor fizikailag is a színpadon kívül van. Tehát ez a kívül-belüliség őt is meghatározza valamennyire, de persze teljesen máshogy. Az én figurám egy reflektívebb szereplő, ami nagy lehetőséget is ad számára, a közönséggel is összekacsinthat, vagy akár a rendező szándékát is direktebben közvetítheti. (Ezt azonban megint a darab határozza meg, hogy mennyire lehet kifelé játszani.) Persze mi teljesen szétvertük a klasszikus keretét ennek a műnek, de azért a szövegek minket is meghatároznak.

Figyelve a színészi pályád, mondhatni, neked az improvizáció az anyanyelved, s bizonyára ezért is tudtok ennyire összehangolódni Krisztiánnal, mert közös színházi dialektust beszéltek.

Valóban sokat foglalkozom improvizációval, de ebben a darabban kevés lehetőségem van rá. A Merényletben nagyon kötött, hogy mikor mit mondhatok, és mit tehetek. A további előadásoktól azt várom, hogy mindaz, ami benne van ebben a karakterben, könnyedebben tudjon létezni ebben a kinn is vagyok, benn is vagyok kettősségben, ezáltal egyfajta gondolati eleganciával töltődjön meg a szerep.

Szalontay tünde

Fotó: Dömölky Dániel

Visszakanyarodva a beszélgetés erejére, a Merényletet tekinthetjük egy második lépcsőfoknak?

A Merénylet nyíltabban reflektál arra, hogy mennyire kétségbeejtőek a mai közéleti viszonyok! Nehéz ügy ez, mert manapság nagyon jellemző a gondolati, cselekvésbeli tunyaság. Az emberek azt hiszik, ha lájkolnak egy-két dolgot, akkor már tettek valamit és hátradőlhetnek. Közben meg nem! Ha valaki kiállna a színpadra és üvöltene, az fejezné ki legdirektebben a mostani állapotok képtelenségét. Azt hiszem, Krisztiánban is ez a tehetetlenség munkált, amikor létrehozta a Merényletet. A nagy kérdés egyébként az, hogy színházi keretek között miként lehet mindezt úgy megfogalmazni, hogy hasson ebben az elpuhult társadalmi közegben.

Ahhoz mit szólnál, ha az opera amoraléval elkezdődött párbeszéd kicsúcsosodna egy harmadik előadásban, munkacímén – a Sikolyban?

Hű, a Sikolyt nagyon szívesen megcsinálnám! Hatásos lenne egy brutálisan üvöltő száj a színpadon.

Az interjút Hegedűs Claudia készítette

 Következő előadások:

  1. november 28. péntek, 22.30 óra
  2. december 29. hétfő 18 óra

Monhor Viktória torka szakadtából üvölt a német megszállási emlékmű előtt

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top