Amikor lefényképeztem ezt a molinót a Madách téren, még vagy hárman csinálták rajtam kívül ugyanezt. Egymást kérdezgették, hogy mi az a viszonyos oldal. Abban a pillanatban leesett, hogy valószínűleg egy cefetül kreatív reklámmal van dolgunk. Nagyon elgondolkodtatott.
A viszony.hu azt írja magáról, hogy „Magyarország első, kapcsolatban élőknek szánt diszkrét társkeresője”. A „kapcsolatban élőknek” kiemelése tőlük származik. Arról nem szeretnék állást foglalni, hogy erkölcsileg, etikailag, morálisan, vallásilag, emberileg, szociológiailag, meg a nemzetközi burgonyahelyzet szempontjából helyes-e, hogy van egy ilyen oldal, azt majd jó sokan megteszik helyettem, ha kell, ha nem.
A készítői kihasználták azt az alapvetően egyszerű üzleti elvet, hogy ha van megoldásod egy létező problémára, akkor találd ki, hogyan csinálhatsz belőle pénzt. Leleményes emberek, még leleményesebb reklámmal.
Engem inkább az foglalkoztat, hogy honnan ered
ez a probléma, amiből ők pénzt csinálnak. Van egy ilyen sztereotípia, hogy a házasság unalmas lehet, meg kín, meg feladás, meg majdmeglátod-fiam-húszévmúlva. Szóval miért is ne kacsintgatna az ember egy kicsit jobbra-balra, nincs abban semmi. Meg hát az ember ösztönileg, biológiailag, genetikailag hűtlenségre van kódolva. De ráncosodásra és foghullásra is, mégis tesz ellene valamit.
Az a baj ezzel a sztereotípiával,
hogy elfelejt valami nagyon fontosat. Mindaddig meg is marad az igény a viszony.hu-ra, meg egyébként is a félrelépésre, amíg házasságok köttetnek anélkül, hogy az ember kiismerné önmagát. Nem megy gyorsan, és persze nagyon könnyű ráfogni a stiklikre, hogy ez vagyok én.
Ha van egy bennem munkáló, de akár nem is ismert problémám, ami mellé véletlenül választok egy társat, és összebútorozunk, meg lakodalmat csapunk, mert eljött az ideje, hiszen az anyám/a szomszéd/a Manci néni aszonta hogy így kell, meg a többiek is ezt csinálják, akkor abból minimum hiszti és vergődés lesz pár év múlva.
Számtalanféle módszer van arra, hogy az ember még idejében tisztában legyen önmagával, és a párja ne egy éppen a párválasztáskor beragadt hülyeségéhez legyen társ.
Van olyan, hogy az ember negyven év alatt sem akar igazán mással lefeküdni,
és ez nem valami kivételes lepedőakrobata-tehetség, libidóhiány vagy személyiségjegy miatt van így. Nem azt jelenti, hogy vakok lesznek, vagy lenyomják a saját torkukon a „hűnek kell lenni mert így helyes” parancsát. Ezek a párok úgy maradtak együtt hosszú éveken át, hogy tényleg egymás párja voltak, a jobbik fele, a legjobb barát, a legnagyobb bizalmas és cinkostárs, és baromi izgalmas az életük.
Egy ilyen ember viszont csak akkor jön társnak,
ha már értem azt, hogy mire miért van szükségem, felismertem az önirónia kellemesen megnyugtató erejét, és egyébként is leesett, ki vagyok tényleg én. Manci néni hangja nélkül. A cinkosát meg nem csalja meg az ember, mert minek. Nem lesznek démonok a kifelé-vágyból, mert valódi a kötelék köztük, és tudnak röhögni magukon, megvan a bizalom. Na akkor van értelme a hűségnek is, mert nem önmegerőszakolás. És akkor érdemes előjönni a gyűrűvel.
