+ Irodalom

Napóleon bilije és a fordított Odüsszeia

Ezer szálon fut a cselekmény a Homokfelhőben, a Magyarországra látogató lengyel Joanna Bator könyvében, amely előző regénye, a Homokhegy folytatása.

Joanna Bator magyarul is olvasható regényeiben elsősorban nőkről ír, a férfiak általában csak mellékszereplők nála. A lengyel író saját gyermek- és kamaszkori tapasztalataiból táplálkozott: a férfiak vagy meghaltak, vagy eltűntek, nők formálták a világképét, közöttük nőtt fel. Ezek a könyvek azonban a női emancipációtörténetnél jóval több jelentésréteggel bírnak. A Magvető Kiadó Hermann Péter fordításában 2011-ben a Homokhegyet, idén a Homokfelhőt jelentette meg.

A szerző nem először jár Magyarországon: ezúttal a Fugában válaszol Lévai Balázs kérdéseire, mielőtt könyveit dedikálná. Pászt Patrícia ül mellettük, tolmácsol és részleteket olvas fel a Homokfelhőből. A cím is jelzi, hogy a regény az előző folytatása, de míg az első könyv a kis bányászváros, Wałbrzych panelházas szocialista éveinek és rendszerváltás utáni hanyatlásának állít emléket, a másodikban kitágul a tér, és Lengyelország mellett Németország, az Egyesült Államok, Szenegál és Görögország is a történet helyszíne lesz.

Joanna Bator

Joanna Bator

Zofia, Jadzia és Dominka a Chmura-család három generációjának három tagja, akik közül az utóbbi próbál kiszakadni a nyomasztó közegből. Ahogy Joanna Bator fogalmaz, a Homokfelhő Dominka fordított Odüsszeiája, de mivel maga a szerző is úton volt vagy éppen bőröndjein ülve új útiterveket szövögetett húsz éven keresztül, valamennyire a saját életéről is szeretett volna tudósítani. A karakterek nagy része viszont fiktív, és a családtörténet mellett is fut ezer másik szál gabalyodik egymásba.

Lévai Balázsnak erről a szerkezetről Jancsó Miklós filmjei ugranak be, amelyekben az éppen futó jelenetekbe újonnan belépő szereplők magukkal viszi a kamerát, és onnantól a saját történeteiket mesélik. Bator szerint az ő szereplői is egyenrangúak, nem egymást túlharsogva, hanem külön-külön beszélnek, és úgy jelennek meg, majd úgy tűnnek fel, ahogy az ember utazás közben találkozik újabb és újabb érdekes figurákkal, akikkel aztán meg is szakad a kapcsolata.

Lévai Balázs

Lévai Balázs

Érdekes az is, ahogy a világjáró Dominika fotózni kezd: nem egész alakokat vagy arcokat fényképez, hanem mindig csak részleteket. Ez párhuzamba vonható azzal, hogy az író sem a lengyel népi demokrácia eposzait akarja megírni, sokkal inkább egy tükör darabjaiban szeretné megmutatni a kor bizonyos mozzanatait. Bár Bator nem foglalkozik különösebben a skatulyákkal, például a mágikus realizmuséval, amikbe az irodalmi közeg zárja, Gabriel Garcia Márquez és a Száz év magány hatását elismeri.

Lévai rákérdez a gyakori elemek, a víz és a tűz szerepére, az író haj iránti rajongására, illetve egy különös tárgynak, Napóleon bilijének a történetben való vissza-visszatérésére. A szerző szerint egyik visszatérő elem használata sem volt tudatos, noha némelyiknek mégiscsak lehet valami magyarázata. A tűz például lehet a történetmesélés kiindulópontja, a haj az Auschwitzban levágott hajak rémisztő képének és a fodrászszalonok melegségének végletes szimbóluma, Napóleon bilije pedig a lengyel pátosz kigúnyolása.

Pászt Patrícia tolmácsol

Pászt Patrícia tolmácsol

Mivel Lengyelország és Magyarország története sokszor összefonódott vagy hasonlóan alakult, találhatunk hasonlóságot Wałbrzych és az elszegényedett magyar iparvárosok között, illetve Dominika és a külföldön szerencsét próbáló magyarok között. Bár a világpolgár Joanna Bator nem érti, hogy miért látjuk romhalmaznak a saját országunkat, amikor ő Budapesten járva szebbnél szebb épületekbe botlik, mi azért értjük őt és szereplőit.

Interjú Joanna Batorral nemsokára!

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top