Ha nem érted az életet, boncolj kanapét!

mesh1

Jason Ferguson képzőművész arra biztat, hogy bombázzuk szét a teret magunk körül. Na jó, pontosabban, arra buzdít, hogy helyezzük új megvilágításba a hétköznapit. Ő maga rendszeresen eltüntet tárgyakat, hogy aztán visszategye őket méretarányos, színes, 3D-s nyomtatóval készített másaikkal együtt, az ötlet MeshBomb néven fut (innen a bombázás, bocsánat). Megkérdeztük, miért teszi mindezt. És a kanapé sorsára is fényt derítettünk.

Az oldaladon olvasható a “szituációs szatíra” kifejezés, mit jelent ez számodra?

„Szituációs szatíra” alatt azt értem, hogy teremtek egy rakat olyan körülményt, ahol a néző újként tapasztalhatja meg a mindennapokat. Úgy tudom ezt elérni, hogy felnagyítom a hétköznapi élet monotonitását és egy kis humort és abszurditást csempészek a világ egyszerű dolgaiba. Akkor tartom sikeresnek valamelyik ötletemet, ha elérem, hogy a néző még sokáig gondolkodjon rajta.

Honnan ered a MeshBomb ötlete?

Pár éve dolgozom már 3D nyomtatással és nagyon érdekelt, hogyan tudnám beépíteni az alkotási folyamatba úgy, hogy fogalmilag is értelmezhető legyen. Nem akartam erőltetni. Eleinte a 3D-s nyomtatást az ötleteim kiforralásához használtam. Méretarányos modelleket és prototípusokat gyártottam, amelyek alapján méretezni lehetett a készülő műveket a továbbiakban. Arra szolgált, hogy élőben láthassak valamit fizikai formában még azelőtt, hogy egy sok száz órás projektbe kezdenék. Szerintem a 3D-s szkennelési technikákkal való szöszmötölés világított rá, hogy egy „klónozott” tárgy mennyi mindent felidézhet, és hogy valami már korábban létező dolog megváltoztatott mása igazán jól hathat adott környezetben. A 3D-s szkennelés, digitális módosítás, és a 3D-s nyomtatás kombinációja egyszerre új értelmet nyert.

meshbomb

Ezek szerint szereted szembeállítani a látszólag össze nem illő tárgyakat, témákat, ezáltal új megvilágításba helyezni őket. Ez honnan ered?

Az érdeklődésem a művészet, tudomány és filozófia iránt gyerekkoromra vezethető vissza. Anyukám zsidó, apukám pedig katolikus, azzal a tudattal nőttem fel, hogy számos egymásnak ellentmondó hitrendszer létezik. A “végső igazság” keresése, vagy akár megtalálásának képessége valójában haszontalan. Kerestem viszont a dolgok értelmét, ebből jött a vonzódás a filozófiához. Amikor a művészetben kezdtem behatóbban tanulmányozni az efféle jelentést, a tudományok módszereit vettem elő megválaszolhatatlan filozófiai kérdéseknél. Arra voltam kíváncsi, hogy miféle képi világ születhet egy valóban használt és kidolgozott tudományos folyamat szándékosan rossz helyen történő alkalmazásából. A felismerés abban a pillanatban ért, amikor éppen a boncolásban használatos y-metszést hajtottam végre egy kanapén; rájöttem, hogy a munkám lényegileg a folyamatban fejeződik ki, nem pedig a végeredményben. A folyamatokat tehát specifikusan választom ki, figyelek arra, hogy mit idéznek fel, például a halál utáni vizsgálatot választottam a válaszok utáni kíváncsi kutakodás eszközeként, mint steril, de mégis intim kapcsolatot élők és halottak között. Keresztmetszeti fényképeket készítettem, mert megsemmisíti ugyan az anyagi tárgyat, de közben átalakít és megőriz minden egyes réteget digitális formában. A geológiai mintavételt használtam, mint a tárgyak felgyülemlésének vizsgálatát, azt akartam látni, hogyan történik mindez az időben. Számomra az abszurditástól maradnak érdekesek a munkáim.

Olvastam egy cikket, amely szerint a MeshBomb célja az, hogy olyan köztéri installációkat hozz létre, amelyeket felfedezhetnek a teret rendszeresen használó emberek. Ha észreveszik a MeshBomb tárgyakat, mint újat és oda nem illőt, megkérdőjelezhetik a jelenlétüket. Miért fontos ez számodra?

Ez is a szituációs szatírához kapcsolódik. A MeshBomb játékos felhívás, hogy az emberek újraértelmezzék az őket körülvevő dolgokat. A rejtett, finom apróságok erőteljes lélektani hatással bírhatnak. Az efféle művészeti alkotások sikeréhez elengedhetetlen, hogy a szobrok finoman megtörjék a néző napi rutinját.

meshbomb

Az emberek biztosan reagálnak erre valahogyan, milyen reakciókról tudsz?

Úgy tűnik, nagy sikert arat. Ha már egyszer elhelyeztem őket valahol, nem megyek vissza értük, az adott helyhez tervezem őket. Részei lesznek a rendszernek, és ennek eredményeképpen meglepő dolgok történnek velük.

Néhány eltűnt, vagy mert ellopták vagy kidobták őket, de a legjobb eset az, amikor valaki átrendezi amit csináltam. Ez történt a Ganésa-szobrokkal is; kiraktam őket nagyságuk szerint csökkenő sorrendben, kicsit talán a Dumbo című Disney-mese rózsaszín elefántjaira utalva. Mire pár nap múlva visszamentem, szétszedték a kompozíciót és az egyes figurákat elrejtették a kávézó zugaiban. Mind megvolt, csak elvándoroltak. Összeszedtem őket és átrendeztem, ezúttal spirál alakban. Végül egy-két héten át tartott az oda-vissza játék. Nem tudom, ki volt a játszótársam, és amennyire én tudom, ő sem tudja, hogy én ki voltam.



  • Sziasztok,

    szerintem is akkor éri el a művész a csúcsot, ha olyat teremt, amin a néző még sokáig gondolkodik. Mint ahogy a cikkben le van írva.

    Itt a kanapén olvasva a cikket én is igazat adok a szerzőnek.

    Üdv!