Világéletemben azt gondoltam a versről, hogy egy-egy érzet éles vagy életlen, pontos vagy pontatlan lenyomatai, amitől az ember némiképp dimenziót vált olvasás után. Ettől működik, vagy nem működik a dolog, akár bölcsészkar nélkül, vagy éppen annak ellenére. A verstanhoz, irodalomtudományhoz szigorúan értők egyéb kvalitásokat is képesek lemérni, megvan hozzá a kellő előképzettségük, tisztelem is őket ezért.
Rhédey Gábor Saját néző című könyve három ciklusból áll, és a FISZ könyvek sorozat 57. tagja. A borítón nagyon ravasz. Gulácsy festménye van rajta, Dante találkozása Beatricével. Pontosabban, a fele, csak Dante, Beatrice az eredeti festmény jobb oldalán helyezkedik el, nem látjuk a borítón. A férfi vörös ruhában, mosolyogva tekint egy nőre, aki nincs (már/még) jelen. Sejtelmes, tetszetős, és kicsit előre vetíti Rhédey egyik fő témáját, a szerelem végét, árnyékként való visszatérését.
Már a kötet elején ott lebeg az önirónia, ami nem vár sajnálatot, tényszerű. Hiány című verse érdekesen határozza meg a lírai én saját helyzetét:
Helyzetünk javul, az egyetlen probléma,/hogy még mindig csak egymáshoz képest.
Vagy ott van például a Minősített eset, ahol ez az ironikus, közönyszerű állapot köti az exhez:
Ugyan felírtam, hogy mikor mentél el,/de egy ideje a naptár lapjaival tüzelek.
Verseiben állomások vannak, ha az ember éppen kapcsolatok között keresi a saját értelmét, a kötetben megszületik hozzá egyfajta hangulat, ami fanyar, olykor pimasz, kívülről önmagát figyelő helyzetjelentést ad az aktuális állapotról. És máris értelmet nyer a kötet címe.
Vannak olyan művek a kötetben, ahol a közönye már-már humorossá válik, de mindig őriz valamit a keserűségéből. Alapvetően a versek ezen érzetek tengelyén mozognak, humor és közöny, irónia és kiábrándultság. Ilyen a Parancs:
Nem jöhetsz fel hozzám,/ilyen a csendélet./Nem kell többé feszkó,/próbáld ki, megérted.
Beszélője olyan, mint aki sokat észrevesz, de még nagyon keres valamit. Szemlélődő lírai énje mintha várná még saját, intenzív reakcióját az őt körülvevő világra. Persze, ez betudható egy bölcs, megengedő látásmódnak is, ami kétségkívül meglehet a költőben, de ez más lapra tartozik. A művekben megjelenő problémák még váratnak az elengedésre, és akkor talán nyugodtabb, lassúbb kötettel volna dolgunk. Olykor közmondásokra, vagy akár közhelyekre épít, ami trükkös alapötlet, de még túl óvatos a továbbgondolással. Volna pedig mit, mert feldobja a labdát.
Első kötetről beszélünk, nagyon is rendben van, hogy még van hova változni. Rhédeynek lesz még „sajátabb” nézőpontja, remélem, olvashatunk tőle majd egy következő kötetben. A Saját nézőt nyugodt szívvel ajánlanám mindenkinek, aki elbolyongana kicsit a kapcsolatok, emlékek ironikus mozzanatai között, bárkinek, aki félkésznek érzi az éppen aktuális lelki állapotát. Megtörténhet az a bizonyos dimenzióváltás.
Rhédey Gábor: Saját néző. Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2013
Már a Cseréptavasz értékelésénél felvetődött bennem a gyanú, hogy nem nagyon értenek a dolgukhoz a Librarius „kritikusai”. Mostmár hivatalos. A Saját néző vérgyenge kötet. Minden másban tök jó a portál, a kritikát mellőzni kéne.
Szeretnénk egy kicsit könnyedebbre, olvasmányosabbra venni a kritikákat. A Cseréptavaszt nagyon élveztem, és kb. ennyit is írtam le. Nem ástam túlságosan mélyre, de miért is kellene? Inkább ajánlottam, mert tetszett. Nem részletezted, hogy mi a gond a kritikáinkkal. Ha van kedved leírni, szívesen vesszük.
De érdekes. Bennem is ez vetődött fel. És ez a szerző máskor is nagyon nívótlan kritikát írt.
…a baj az lehet, hogy az olvasmányosság csak a posztmodern világban volt a szellemi egyszerűség szinonimája, amúgy nem az.
Meglehet. Bár még mindig nem tudom pontosan mi a gond. Ha egy mondatnál többet rá tudnál szánni, akkor tudnék tanulni belőle. Így nem igazán. Nem vagyok kritikus, de írtam már párat, tudományosabb nyelven is, elmélyültebben is. Már nem érzem magam szakmabelinek. Egyszerű olvasó vagyok, valójában mindenki az.