+ Interjú

Nyolc kortárs író kérdése a 60 esztendős Zalán Tiborhoz

zalán

Az egyik kérdés: Cserna-Szabó András: Egy ételt vihetnél a Holdra, melyik lenne az?

  • zalán
  • zalán

Onagy Zoltán

Grádéi hajnalok Zalánnal

– nyolc pályatárs kérdez Zalán Tibortól –

Zalán Tibor hatvan éves 2014. augusztus 27-én. Költő, író, drámaíró, dalszövegíró, pedagógus, dramaturg. Legújabb kötetei: Fáradt Kadenciák (vers, 2012); Holdfénytől megvakult kutya; (vers, 2013); Papírváros (letarolva, három, regény, 2013). Arctalan nemzedék (esszék, kritikák, 2013). A részletek a Kortárs Kiadóban megjelenő Grádéi hajnalok Zalánnal című kötetből valók.

András Sándor: Mit jelentettek számodra a Magyar Műhely találkozók, emberileg, költőileg? Az Új Symposium? Hazabeszélve: Hát az Arkánum? (Nem méltánylásra hajazok, hanem arra, hogyan élted meg, és éled meg ma, ha egyáltalán, a Dévényen kívülről tapasztalhatókat, esetleg mint ó-múltat: arcos volt-e a harcos nemzedék?

“Sok kérdés ez az egy kérdésed, Andriskám! Haladjunk sorban. A Magyar Műhely első számára a szegedi egyetem Dugonics téri könyvtárának a kerengőjében találtam rá, valaki vagy odatette, vagy ottfelejtette. Elolvastam, Nagy Pali versére emlékszem belőle hirtelen, és mellbevágott az a beszédforma, amit ők használtak. Hogy úgy is meg lehet szólalni, ahogy ők teszik. Aztán már szisztematikusan kezdtem el foglalkozni a Magyar Műhellyel, és nagyon erős hatást gyakorolt rám a folyóirat, felforgatta, átírta a bennem addig létez(het)ő irodalom/írásképeket. Egy találkozójukon vettem részt Hadersdorfban, és milyen érdekes, ott találkoztam a kérésed további részében megjelenő folyóiratok szerkesztőivel életemben először: András Sándorral, Sziveri Jánossal és Fenyvesi Ottóval. Mindhárom találkozás életre szóló barátságot eredményezett – ha csak ennyit, már az is megérte volna. De volt irodalmi vonzatuk is. Az új symposion szerkesztőivel összejárni kezdtünk, publikáltam náluk, szerepeltem velük, vendégeskedtem köreikben, laktak nálam, sőt, az összeomlásukat is segítettem egy Szőcs Gézának írott levéltáviratommal. Fontos volt nekem az új symposion, de alkotóként jóval kisebb hatással volt rám, mint a Magyar Műhely. A hadersdorfi találkozó kastélyának kertjében nyomtad a kezembe az Arkánum első, hófehér számát. Nem túlzok, amikor azt mondom, megbabonázott. Igazából alkatilag ehhez a fajta avantgárdhoz éreztem világ életemben tartozónak, lásd az Ének a napon felejtett Hintalóért, a többi hosszúvers, versciklus. A lettrista megoldások, írásvetítős akciók stb. az alkotó felszabadítását jelentették bennem, de nem az alkotó magára találását. Az arkánumosok programjával maradéktalanul tudtam azonosulni, sokkal nyitottabb volt számomra, mint a párizsiaké, és sokkal rugalmasabbak a szövegek, amelyek erősen megérintettek, és legalább annyira inspiráltak is. Hogy hogyan élem meg? Ma már a tudatos avantgárd alkotónak csak az emléke van meg bennem – programszerűen már nem tudnám vállalni azt, amit egykor csináltam. De megtagadni sem tudom, illetve, nem is akarom. Ahogy évekkel ezelőtt megfogalmaztam, az én költészetem a radikális eklektikára épül, ami azt jelenti, hogy mindent, amit hittem, elsajátítottam, csodáltam, vallottam és gyakoroltam beépítek a napi gyakorlatomba, ezért nem nagyon tudnak a kritikusok mit kezdeni – már amikor kezdenek – a munkáimmal, nehezen besorolható, kategorizálható, dobozolható szövegeket írok. És mindez a múlt hihetetlenül, gyakran egymásnak ellentmondó kanyarjai miatt lehet így.”

Andrassew Iván: „Van egy mondatod a kilencvenes évekből – legalábbis akkor olvastam: “Hazug lett mára Velsz. / Kiszáradt lelkek árnya és / rongy nép, mit benne lelsz.” Miért van az, hogy ez nekem egyre gyakrabban jut eszembe?”

“Talán, mert ami benne megfogalmazódott, Iván, az egyre inkább érvényes lesz arra, amiben – és ahogyan – élünk. Egy pályázatra írtam versparódiaként A névtelen velszi bárd című szöveget, amelyben azon töprengtem, mi történik akkor, ha valakit az ötvenegyedik helyre sorolnak a bárdlistán, tehát, a semmi peremére kerül, szakmailag megsemmisíteni vagy kiszorítani az érvényesek (a dicsőségesek) köréből. Megmarad, de nem lesz benne az ötvenbe, aki „számít”, tehát így semmisül meg mégis. A magam sorsán töprengtem és ironizáltam természetesen, a vers megírása idején hőzöngtek a leghangosabbak a különféle kánonok, és a kánonisták leginkább a maguk embereit „szentelték föl” az akoljaikban, sorozták be az elitnek szánt csapatokba. Én meg nem tartoztam sehova, senkikhez, a sok avatott és/vagy önkéntes kánonteremtő közül már egyik kánonista érdekszférájához sem. S ha már a nekem a mások által kiosztott rossz, olykor kimondottan méltatlan helyek okozta kínos érzésekben vájkáltam, körülnéztem, hol is zajlik ez a szerencsétlen történet. És egy hazug országot láttam, benne iránytű nélkül imbolygó megbolydult lelkekkel, akik összességükben egy akarattal már alig rendelkező, szándékkal csak ritkásan bíró nép vízióját rajzolták elém. Hazudnék, ha azt mondanám, ilyennek képzeltem el az „új rendet”, főképp nem ilyennek a demokrácia új-régi képviselőit, nem reméltem ennyire romlottnak és értékfogyottnak az országot vezérlő (politikai) hatalmakat, amortizálódottságában gennyedzőnek és kis belezőkkel hatalmaskodónak az irodalmat… és sorolhatnám – de tudod te, nálamnál jobban is, mik következnének a felsorolásban. Büszkének kellene lennem, hogy érvényesek a régi soraim, ám most mégis inkább keserűséget, csalódottságot, kiábrándultságot érzek.”

Cserna-Szabó András: Egy ételt vihetnél a Holdra, melyik lenne az?

“A bableves, András. Nem csak azért, mert az a kedvenc ételem, hanem praktikus okokból is. Mert a bableves rendelkezik azzal a sokféleséggel, ami egy holdon veszteglő írónak jól jöhet. Van leve, tehát folyadékhoz juttat. Van benne a babon kívül sárgarépa, zöldség, krumpli, zellerlevél (esetleg zeller), paradicsom és paprika – tehát, egy csomó zöldséggel is ellát. Kell legyen benne csülök és kolbász, esetleg sonka, tehát fehérjét is juttat a szervezetembe. Ha pedig van a tetején némi tejföl is, hát, tejtermékben sem leszek szűkében a Holdon.”

Füzi László: Tibor, újabb költészeted központi témája a pusztulás és a szétesés. Milyen mélységeket jársz be? Tudsz-e, akarsz-e erről beszélni? S hát József Attila. Mit mond Neked ma József Attila?

“Tudni tudok, akarni meg nem akarok. Annyi bizonyos, Laci, hogy elkomorult az a kép, ami hajdanán derűsebbnek és dinamikusabbnak indult, és harciasnak mutatta fel magát. Valóban a pusztulás és a szétesés foglalkoztat, nyilván azért is, mert a világ a pusztulás és a szétesés állapotában van az én megítélésemben, és ebben a pusztuló és széteső világban én is a pusztulás és szétesés másféle dimenziói között bolyongok, mert erre ítélnek a körülményeim. Egybeesnek a dolgok, fölerősítik egymást, és tragikussá hangolnak mindent. Nem akarok előhozakodni a dudás pokoljárásával, de a sors a közelmúlt esztendőiben gyakorta járatta meg velem az emberi poklokat úgy mentálisan, mint fizikálisan. Betegségekből betegségekbe bukdácsoltam az utóbbi évtizedben (többször keltették a halálhíremet), és csak remélni tudom, hogy visszanyerhetem valamikor az egyensúlyomat. Nem véletlen, hogy sokan emlegetik az utolsó időszakom költeményei kapcsán József Attilát; természetesen a késői József Attilát. Azt a József Attilát, és ezzel csak keveset foglakoznak, akinek a jóság központi kategória volt mind az életében, mind a költészetében, aki akarásában mindig jó volt, de ezt senki sem vette észre, és nem sorolták ezt sem az erényei közé. A jó-ságnak sokféle definíciója lehet, de az emberi jó mindig arról kell szóljon, hogy az ember akkor is meg tudjon állni egyenesen, ha a világ ferde, és ezt a tartást ne mások bántásával, megtörésével, elnyomásával teremtse meg a maga számára, ne más körből kinyomásával, vagy megnyomorításával biztosítsa. Sok méltatlanság ért és ér úgy a művészetben, mint az élet más területein az utóbbi időkben, miközben én senkit sem bántottam és bántok, és senkinek sem török a nyugalmára, életére, terére, boldogulására, előmenetelére. Másképp képzeltem, hogy túl az életem felén úgy élek, ahogy – hogy néha csak éppen, hogy élek, és azok fordulnak majd ellenem a legsunyibb módon, akiknek segítettem, akiket segítettem, akik élvezték a bizalmamat és támogatásomat, míg módomban volt támogatást biztosítani valakinek is. Megkeseredtem, meg az emberekben, meg az irodalomban, és ahhoz, hogy ezt fel tudjam dolgozni magamban, fel kell dolgozzam előbb a szövegeimben. Nem öngyógyítás ez, sokkal inkább a dolgokkal való alku nélküli szembenézés, és e szembenézés eredményének az elviselése.”

Géczi János: Hova tűntek a képversek? És hova a kritikák? S hova az irodalmi közélet?

“Én mindig addig csinálok bármit is az irodalomban, amíg érdekel az, amit csinálok. Ezért csapódtam életemben sokféle irányzathoz, ezért is változom – még hatvanévesen is – állandóan, ha nem is programszerűen. A képversek akkor érdekeltek, amikor Magyarországon éppen nem volt divatja a képverseknek, sőt, támogatottsága sem. Sem az irodalom nem támogatta jó szívvel, sem a hatalom. Ez már lehet érdekes egy fiatal költő számára. És az is volt, és csináltam ezerrel. De egy idő után meguntam, és rá kellett arra is jönnöm, hogy nem vagyok igazán jó képzőművész. Márpedig, az én-féle képversekhez nem csak kollázstechnika szükségeltetett volna, ezt te is tudod, János, hanem komolyabb festői kvalitás is egy idő után. Meglehet, hogy lenne bennem ilyen. De gyáva voltam, a kipróbálásig nem jutottam el, így egy illúzióval több maradt tehát, lehet, hogy tudtam volna képzőművészetileg is érdemes melókat létrehozni, egy megvalósítási lehetőséggel pedig kevesebb. Ráadásul, a képverseim egy részét Török László fotóművésszel közösen készítettük, sokáig vitt előre a lendülete, kutató-kereső szemlélete, egyáltalán, az a világ, ami képviselt, és amit megosztani tartott szükségesnek az enyémmel. Évtizedek óta nincs a fejemben képvers-téma, mert hát, gondolom, az ilyesminek (is) belső késztetésre kell létrejönnie. Való igaz, régebben sok kritikát írtam, elsősorban az Élet és Irodalomban, illetve az Életünkben. De máshová is dolgoztam, ahová rendeltek, kértek. A kritikaírás szót azért óvatosabban használnám az esetemben. Amikor „kritikát” írtam, akkor mindössze elgondolkodtam az adott könyvről, és leginkább az olvasatomat osztottam meg a lapokat kézbe vevőkkel. Inkább kis(mini)esszék voltak ezek a szövegek, mint kritikának nevezhető írások. Két kötetet is összeállítottam belőlük, az egyiknek Elfogult írások volt a címe, és Emléktelen arc az alcíme, a másiknak, amelyik az idén jelent meg, Emléktelen arc a címe, és Elfogult írások az alcíme, mindkettőt Dunaszerdahelyen adta ki Barak László költő-szerkesztő – nem tudom, mennyi jött át a könyvből Magyarországra, került-e a kezébe valakinek… Mindenesetre, a két könyv megjelentetésével le is számoltam a „kritikaírással”. Egyébként pedig, bár illetlen dolog visszakérdezni, van ma Magyarországon, a magyar irodalomban kritika a köpködésen vagy az ön- és falkaajnározáson kívül? Kritika, mondjuk, amely meghatározza egy mű helyét a nagyobb egészben. Hm. És van olyan, aki rálát a nagyobb egészre, s nem csak kihasít egy szeletet – a maga szeletét – az átláthatatlanból, és rámondja, hogy ím, itt az egész… Nem közélek, amit néha sajnálok, néha meg nem. Sokáig éltem és mozogtam az irodalom centrumában ahhoz, hogy lássam és érteni tudjam az igazi arcát és mozgásának az eredőit. Roppant lehangoló volt a kép, ami kialakult bennem az alatt a közel húsz év alatt, amíg aktívan részt vettem az irodalom alakulásában, sőt, alakításában. Demonstratíve léptem ki belőle, megvolt annak idején a döntésnek az erős sajtóvisszhangja. is. Mészöly mondta egyszer, amikor épp valaki senkik zajongtak valami semmit fontossá akarván tenni: hagyni kell őket, hadd zajongjanak a porond közepén. Aztán, amikor már elég volt belőlük, akkor oda kell baszni egyet nekik, és akkor csöndben maradnak. Én hagyom, hogy zajongjanak a senkik is meg a nem senkik is a kör közepén, amit irodalomnak hívhatunk, és nem baszok oda. Az igazság az, rég nem érdekel, mit és miért zajonganak. Írom, amit kell, amit úgy érzek, nem lehet nem megírni, és nem érdekel, hogy a nagy lángososztásoknál soha nem vagyok jelen. Mindennek ára van. Ennek a kívülállásnak is. De erről már sokat nyilatkoztam. Egyébként, az is lehet, hogy egyszer gondolok egyet, és valahova odaállok. Ha még kellek. Vagy, ha még szükségét érzem az odaállásnak.”

Háy János: A nyolcvanas évek végére változott a megítélésed, hogy érzékelted ezt a változást? Mennyire tekintetted általános irodalmi változásnak mennyire vélted személyedről szólónak?

“Nehéz a kérdést megválaszolni, mert sokfelé elvisz a visszagondolásban. Egy nálam fiatalabb költőt hoztam haza egyszer Ilia Mihály köszöntésének ceremóniájáról Tápéról Budára, aki, miután többször letaknyozta az általam szeretett és a kocsiban rendszeresen hallgatott Pink Floyd-zenéket, kiszálláskor azt mondta, némiképp elérzékenyülve: tudod, veled azért kibasztak, veled azért nagyon kibasztak, méltatlanul elbántak, csúnya, nagyon csúnya volt ez az egész. De nem nevezte meg, hogy kik. Tudod, az az érdekes, hogy mindketten pontosan tudtuk, hogy kikre gondol. Persze, az érdekes meglehetősen frivol kifejezés egy csinos és hatásos kinyírási kísérlet fölött eltűnődve. Miért jutott eszembe az akkori pár búcsúmondat? Mert valóban nagyon nehéz megragadni ezt a nyolcvanas évek végi megítélésem-változást. Kétségtelen, nagy változások mentek végbe akkoriban az irodalomban, pontosabban, az irodalmi rangsorolásokban, nagyon sokan akartak meghatározó, vezető szerephez jutni, és az elért pozíciókból rendelni és rendelkezni, és nagyon sokan ezt a mások kiszorításával, ellehetetlenítésével, kis belezésével akarták – legtöbbször tudták – elérni. Én mindenképpen, és valamiképp mindenkinek, útban voltam, népszerű figuraként (ahogy emlegettek, jelenségként) és (sokak által követett) költőként egyaránt. Egyértelmű, hogy az új honfoglalóknak voltam útban. Az ellehetetlenítési projectet már említettem, és aki azt mondja, hogy az üldözési mánia találtatta ki velem, az erősen téved – és az csak egy kisded játék volt ahhoz képest, ami akkoriban körülöttem folyt. Nem léptem be pártokba, nem is közelítettem hozzájuk, ami nagy hiba volt. Nem követeltem a jussomat a rendszerváltozás után azért, hogy előtte viszonylag becsülettel megálltam a helyemet. Kiléptem a Kortárs szerkesztőségéből, az Írószövetség költői szakosztály-vezetéséből, ami sok ember számára jelentette azt, eljött az ideje, amikor le lehet engem írni, le lehet számolni velem. Nem nehéz kiszámolni, több embert nem közöltem a Kortársban, mint ahányat sikerült megjelentetnem. Utóbbiak démonizálni kezdték a figurámat, sokáig szinte valamennyi magán-összejövetelnek a témája lettem, ahol illett engem basztatni, a legrosszabb színben feltüntetni – annak is, akinek pedig segítettem az indulásában, vagy annak is, akit megvédtem méltatlan támadások esetén. Nem emlékszem, hogy egy ember is nyíltan ki mert volna állni mellettem. Én pedig nem védekeztem, mert nem védekezhettem, soha sehol nem voltam ott. Páros lábakkal jöttek tehát a becsúszások, Janó, személyre szóló lejáratási időszak volt ez jól, megkoreografált mozzanatokkal. Nem mondom, hogy nem véreztem, törtem és repedeztem szét, és nem éreztem úgy, hogy soha többé nem tudok lábra állni. Sokszor éreztem így. De nem hátráltam, mert nem is hátrálhattam. Sokak meglepetésére lábra álltam, és talpon is maradtam. És nem teszem hozzá azt a szót, amit másnak feltétlenül odabiggyeszteném a mondat végére: talán. Te azon kevesek közé tartozol, akikben volt tartás ahhoz is, hogy megmondd nekem, ha valami nem tetszett, és értékeld azt, amit értékesnek találsz abban, amit csinálok. Veled akár őszinte is lehetek – most is.”

Szabó Tibor Bejámin: Arctalan nemzedék (1979) című, nagy vihart kavaró esszéd központi tézise az volt, hogy a szellemtörténet megszakadt, nincsenek követhető, továbbgondolható irányok, csak lezárt életművek (Jékelyé Zoltáné, Nagy Lászlóé, Kormos Istváné, másoké). Nincs csapás, amin lehetne menni tovább, ezért teljesen új utakat kell keresni. Eltelt harmincöt év. A te nemzedéked most már legfeljebb adja a mintát, a viszonyítási pontot. Jogosnak tűnik a kérdés: Hogyan látod, viszonyba léptek a munkáitokkal az utánatok jövők? Lett szerves folytatása annak, ami indulásakor nem talált magának gyökereket?”

“A dolog nagyon érdekesen alakult, és nagyon tanulságosan. Amikor elkezdtünk új utakat, formákat, megvalósítási lehetőségeket, eszközöket és megszólalási formákat keresni, nagyon sokan figyeltek oda ránk, nagyon sokan követtek bennünket, csoportosultak körénk – noha az Arctalan nemzedék soha nem volt nemzedék, nem tudott azzá szerveződni, ez csak az én szerencsétlen (vagy nagyképű) megfogalmazásom volt. Generációm most már valóban csak adhatja a mintát, vagy a viszonyítási pontokat a fiatalabbaknak. Amíg régebben a kezdő költőknek közülünk Tóth Erzsi, Szervác, Sziveri, Szőcs, vagy akár az én költészetem volt az érdekes, vagy mintára érdemes, addig mára többnyire mások váltak a fiatalok számára követendőkké, követhetőkké, követésre érdemesekké; másfajta megszólalásokat éreznek kor-szerűbbeknek, érvényesebbeknek, a maguk hangjához jobban hozzáidomíthatónak. Mára, érzésem szerint, legtöbben elszakadtunk az utánunk jövőktől. Ebbe erősen belejátszott az, hogy nem volt – és nincs – megfelelő és állandó mozgásban lévő kritikusi bázisunk, hogy szétszéledtünk, míg mások összefognak és gyötrik-gyűrik az ipart és magukat befelé a „centrumba”, gyártják és legyártatják a pr-jukat, és közvetítik kifelé megállás nélkül. Az Arctalan nemzedék költői közül jó párnak összetéveszthetetlen arca lett, de ma már nem mindenki számára érvényes egyik-másik arcnak az üzenete, itt az utánunk következőkre gondolok, ráadásul sokan lemorzsolódtak közülünk, és valóban megmaradtak arctalannak. Az sem érdektelen, Tibor, hogy az Arctalan nemzedék egykor meghatározó tagjai vagy nem kerültek hatalmi pozícióba mára, vagy kikerültek onnan azóta, vagy eleve kihagyták magukat onnan. A fiatal költők pedig ma is támogatásra várnak, de ma már nem elsősorban erkölcsire vagy szakmaira, hanem konkrét tetteket követelnek: ki kell adni, adatni a könyvüket, be kell őket juttatni az irodalomba, külföldi ösztöndíjakat kell nekik szerezni vagy szereztetni vagy adományozni. Aki ezt megteszi, meg tudja tenni, az ma a mester, a mértéket adó, a követendő a legtöbb megszólalni akaró fiatal számára. Ez a fajta mentalitás idegen volt a nemzedékemtől, generációm legtöbb tagjától. Akiktől meg nem, azok most bátran kiélhetik akkor visszafojtott efféle hajlamaikat, és élhetnek hirtelen előkapart királyságukkal…”

Vass Tibor: Közel másfél évtizede kérdeztem tőled, hogy „milyen név van az úttörő igazolványodban, a magyar-orosz szakos diplomádban, az útleveledben, és milyen név lesz a halotti bizonyítványodban”. Azt válaszoltad: „az úttörő-igazolványomban (…) lipák tibor név van. a magyar-orosz szakos diplomámban is. az útlevelemben már – mert viszonylag új útlevelem van – a zalán-lipák tibor szerepel. (…) a halotti bizonyítványomban is ez a zalán-lipák lesz, öreg vagyok már a változtatásokhoz.” Másfél évtizeddel 1/ öregebbnek, 2/ nevesebbnek, 3/ nevetősebbnek és/vagy tehetősebbnek érzed-e magad?

“1/ Másfél évtizeddel öregebbnek érzem magam másfél évtized eltelte után, Tibor. Vagy mégsem?

2/ Sem nevetősebbnek, sem tehetősebbnek nem érzem magam a másfél évtized után. Vagy mégis?

De – ha a nevemen nem is változtatok, rengeteget változom emberként is, költőként is. Változik a vershez, prózához, drámához való viszonyom. Nem vagyok öreg tehát a lényegi változásokhoz, csak a fölösleges formaságok fárasztanak mind jobban.

Nevetéseim megritkultak, de nem múltak el, és vannak pillanatok, barátok, társak, boros­whiskys éjszakák, amikor a régi nagy nevetések, kacagások ismét rám találnak, s olykor el sem hagynak sokáig.

Soha nem voltam tehetős ember, nem gondolom, hogy ez változna arra a rövid időre, amíg fent töröm a kenyeremet az asztal fölött. Nehéz idők jönnek, jöhetnek, a tehetősség mint olyan nem fenyeget azzal, hogy rám tör valamikor is. És mégis tehetősnek érezhetem magamat, mert évtizedek óta azt teszem, amit tudok, szeretek. És azt meg is teszem.”

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top