+ Interjú

A lezuhant maláj gép kirablóira is a barbár szót használta a nyugati sajtó – Péterfy Gergely-interjú

barbár

Ahol nincs könyv és íróasztal, ott bármire képesek. Péterfy Gergely tíz évig dolgozott a nemrég megjelent Kitömött barbár című könyvön.

Új regényed kiindulópontja: a 18. század végi Bécsben meghal egy szerecsen, egy fekete afrikai, aki félig rabszolgaként bécsi hercegeknél szolgált. Bőrét szabadkőműves barátja, az éppen raboskodó Kazinczy Ferenc örökli meg, de rögtön le kell róla mondania, hogy a kitömött Angelo Solimant kiállíthassák a Természettudományi Múzeumban. Tíz évig dolgoztál a regényen, ha jól emlékszem, az első címverzió a Kitömött néger volt, viszont a Kitömött barbár címmel jelent meg. Miért e változtatás?

Volt egy rakás címötletem, amelyeket a szerkesztőmmel, Mészáros Sándorral sorra elvetettünk, akadt köztük a test szóval játszó cím, meg amelyik alkímiai fogalmakkal operált volna, végül ezt sakkoztuk ki, hosszas sms-ötletelések után, de ennél pontosabb cím azóta sem jutott eszünkbe, se neki, se nekem, úgyhogy úgy tűnik, eltaláltuk. A négert azért cseréltem végül barbárra, mert a szöveg végső testének kialakulásakor kiderült, hogy ez a legrétegzettebb metafora, amely a regény legtöbb részét érinti, ehhez képest a néger behatároltabb jelentéstartalmú. A barbárokat a görögök óta ismerjük, és mindig másokban és másokban véljük megpillantani őket. Ennek már eleve van egy magával hozott ritmusa, szép, nagy jelentéstartománya. A fekete Angelo barbárnak számít Bécs, meg egyáltalán, a fehér társadalom minden rétege szemében, ugyanakkor Bécsben barbár Kazinczy is, a protestáns magyar, aki meg barbárnak tekinti a parasztot, hogy a paraszt végül barbárnak tekintse a cigányt. Angelo és Kazinczy önmaguk barbárságát másképp, de belülről is kénytelenek megélni, és az egész problematika fel van fűzve a barbárság/műveltség, az európaiság/idegenség és más, hasonló ellentétpárokra. A kitömöttséggel hasonló a helyzet, ebből is egy gazdag jelentéshálózat sarjadt, a művelődés, a civilizáció, az európai fehér ember paideiá-jának eszköztára válik a kitömés félelmetes instrumentumává, az erudíció eszközei az elállatiasodásévá. Erőszak esik minden lelken és testen, amely valakinek a hatalmába kerül, akár nő a férfiéba, férfi az államéba, paraszt az úréba, fekete a fehérekébe, tárgy a múzeuméba, és így tovább.

„Sophie, ez egy barátság története” – mondja Kazinczy a feleségének, a regény harmadik kulcsszereplőjének, hozzáfűzve, hogy „Még nem meséltem a legfontosabb emberről az életemben.” Vagyis akkor nem is a felesége lett volna a legfontosabb? – noha a regény egyik, ha nem a legfőbb elbeszélőjeként Török Sophie nem tűnik alárendelt nőnek.

Alárendeltsége bonyolultabb, mint amilyen alárendelt szerepet játszik például Kazinczy a vagyon felett rendelkező anyjával szemben, de ő is az apja, a bátyja és a neveltetéséből fakadó korlátainak alárendeltje első fokon. Ferenchez fűződő viszonya aztán az alárendeltség szublimáltabb fokozatait jeleníti meg: grófkisasszonyként felette áll, műveltségben alatta, nőként a korban elkerülhetetlenül alatta áll, múzsaként fölötte, az elszegényedés folyamata pedig végképp mindent összezavar. És mint testet, a megtermékenyülések folyamatosan kitömik, ahogy kitömi az a szándék is, amellyel Ferenc német költőfeleségnek öltözteti, akárcsak a muzeológusok fűszoknyás vadembernek Solimant. Állandó külső értelmezésnek van kitéve, és ez a legrafináltabb erőszak.

Kazinczy folyton menekül, valami elől valamibe. A magyar rögvalósából egy másikba: „Úgy akartunk élni, ahogy előttünk Magyarországon még senki …” – mondja felesége. De a kudarc bele van kódolva a történetbe, mely a bukások története. Ez lenne az a híres magyar átok? Menekülni kell, de nincs hová? Hol a szabadság – ez lenne a kérdés? Akkor és most is?

Ha csak megnézed a magyar irodalom múlt század végi alakulását, Balassa Péter vagy aztán Kulcsár Szabó Ernő törekvését arra, hogy a magyar irodalmi kánont nyugati mintákhoz idomítsa, az irodalmi beszédet „felhúzza” a nyugati irodalmak szintjére, és kigyomlálja belőle a provinciálisan alanyit, lapidárisat, vallomásost, patetikust és differenciálatlant, reflektálatlant, meg a többi disznóparéjt, rögtön látszik, hogy a dolog – némi leegyszerűsítéssel – egy tapodtat sem mozdult odébb Kazinczy óta. Ezt a paradigmát egyelőre nem lehet meghaladni, az értelmiség önmagával is elégedetlen, hát még a „néppel” szemben – amire elegendő beidézni Krasznahorkai László emberundorát. Kazinczy utolsó leveleiben – amelyeket akkor ír, amikor a megvadult felvidéki parasztság odakint a kúriák és zsinagógák népét trancsírozza – többször is felteszi a keserű quaestio oratoriát: hol jobb élni, Weimarban, ahol a paraszt is olvas, vagy Arábiában, ahol a basa se? A kérdés Weimarra vonatkozó részére az eltelt idő tapasztalatai miatt már persze nem bólogathatunk mindannyian olyan önfeledten, de Arábia – már egy kiterjesztett metonímia értelmében – ugyanazt jelenti nekünk is, mint Kazinczynak jelentett. Igen, rettenetes dolog a műveletlenek társasága, de rettenetes dolog a művelteké is – a kitömés jelentésrétegei a regényben épp ezt az ellentmondást járják körül.

barbár

Szerző és könyve három helyszínen.

Kazinczy másik menekülési útvonala a nyelvújítás lenne. Ám: „Ez a táj és ez a nép még nem érett meg a leírásra. Ez az ország nincs kész, és a nyelv, amellyel le lehetne írni, az sincs kész.” Vajon mára megérett a nyelvünk a leírásra?

A nyelvvel nincs baj, ez nem is lehet kérdés, fontos előre tisztázni, mielőtt ebből félreértések lehetnének. A magyar nyelv éppen olyan tökéletes eszköz a világ leírására, mint bármelyik kultúrnyelv – köszönhetően Kazinczynak, és mindenkinek, aki utána jött, ez a probléma egyszer már megoldódott, és Krúdynál, Kosztolányinál, Márainál előáll egy gazdag pompájú, árnyalt magyar. De a folyamat nem állt le: egyszerre szakadt rá az országra az a nyelvi deficit, amely a kómában töltött háború utáni negyven évben felgyűlt, amikor a nyelv nem tartott lépést Európa nyelveivel. Ezt a nyelvi deficitet a nyolcvanas évek végén beállt prózafordulat kezdte ledolgozni, miközben a társadalom különféle szubkultúrái is nekiláttak az internetes nyelv teremtőitől a roma mulatósokig. A magyar nyelv virul: ez nem csak az értelmiség kezében lévő nyelvre vonatkozik, hanem a tanulatlan, de intelligens nyelvhasználók szlengteremtő erejére, vagy bármi másra, amit csak el tudsz képzelni, a románnal kevert csángó nyelvtől a finoman raccsoló körúti nagymamákéig. Ott van baj a nyelvvel, amikor fundamentalista, agresszív, félművelt doktrinerek, állítólagos hagyományörzők kezébe kerül, akik nem kíváncsian, kreatívan és szabadon, hanem normatív kizárólagossággal használják.

Sok szó esik a szabadkőművességről, az építésről. Kazinczy a börtönben a fejében épít kastélyt, azt járja be mindennap. Te is igen sokáig építetted kisoroszi házadat, talán tíz évig, akár a regényt. Kazinczy aztán kis vidéki birtokán egy romot akar építeni. A nyelv részeinek csiszolása hasonló boldogságot okoz: „Ahányszor egy új szót megalkotott, ahányszor egy új mondatszerkezetet ácsolt, Ferencet átjárhatta a kétszeres boldogság: olyat tudott megnevezni, amit őelőtte senki sem, s elvette a nevét valaminek, amit ellenségei ezután már soha többé nem tudnak birtokolni.” De miért a romépítés?

Kultúrtörténeti értelemben a romépítés kultusza a kastélykertek luxusának indult, az itáliai manierizmus fedezi fel az antik romot, mint saját esztétikai értékkel és jelentéssel bíró tárgyat. A rom a meditáció, a történeti megértés, az olvasás, a beszélgetés helye, az idő belátásáé. Önmagunk megértését lehet ott megmérni az eltelt ezredévek díszletén könyökölve, büszkén arra, hogy megvan a gazdasági erőnk ahhoz, hogy előállítsunk egy ilyen költséges meditációs tárgyat. Nekem a regényben arra kellett, hogy kiemeljem azt a szakadékot, ami a múlt megértése és a tudatlanság agresszivitása között feszül: a nyugat kifinomult kultúrcikkei iránti igény és az önmagába zárt provincialitás ellentétét. Nyelv és fogalmak, erudíció és kíváncsiság nélkül a világ néma romhalmaz, amelyben csak az állandósult jelen sistereg, mint egy adásszünet. Tavaly Zadar főterén, az egykori római fórum kövei közt álldogálva hallottam fél füllel egy pálmafás inges turista háborgását, hogy mi itt ez a sok ronda összevissza kő, hogy nem képesek a helyére a lusta horvátok valami szépet építeni? Ahol nekünk szépség és történelem, idő és struktúra van, ott másnak jelentéstelen kövek. Kazinczy kétségbeesett igyekezetét akartam ezzel kifejezni, amellyel igazolni akarja, hogy képes lépést tartani a világgal.

Ugyanakkor a hazáról az derül ki, hogy azt nem kell építeni, úgy kell hagyni, ahogy van. Ahogyan jobb, ha bizonyos dolgokról nem szólunk, ahogy Kazinczy sem mert szólni fogságáról, csak élete végén.

A csend, pontosabban a hallgatás a boldogság gyilkosa. A boldog népek fecsegnek, a boldogság fecseg és csacsog és dumál, hablatyol, érvel, sztorizik és vitatkozik. Kazinczy többször elmondja rémült tapasztalatát, hogy milyen volt elmenni egy-egy alföldi társaságba. Csend, néma ivás, asszonyok és férfiak külön, a terem más-más sarkában. Közbotrányt okozott, amikor táncot kezdeményezett. A városi kultúra lényege a beszéd, a beszélgetés. A falu hallgat, a fundamentalista társadalmak hallgatnak: persze, hiszen ott mindenkinek „megvan a maga helye”: mindenki megadott helyre születik, és ott is marad. A nyelv csak arra szolgál, hogy fenntartsa az öröklött formulákat: bizánc nyelv, egyházi nyelv. A legjobban ezekben a világokban mindenki akkor jár, ha kussol. A nyugat a görögök óta arról szól, hogy magad túrod ki a saját helyed, bármeddig eljuthatsz, bárki lehetsz. Ehhez viszont a kommunikáción, a beszélgetésen át vezet az út, ez önmagunk megteremtésének eszköze.

Ha barbárok, akkor nyilván Móricz (maximum Coetzee). Ha a gazdag művelődéstörténeti, a testről szóló stb. betéteket olvasom, Thomas Mann jut eszembe. Ha a fürdőjelenetet, Proust, azzal, hogy magyarföldön még az úri fürdőzés is lábszagú. Lett volna itt igazi esélye a Kazinczy-féle felvilágosodásnak?

Nyilván nem. Ez a dologban a krisztusi, evangéliumi, ha úgy tetszik, vagy görög értelemben tragikus, heroikus. Úriember, ugye, mint tudjuk, csak vesztes ügyekhez csatlakozik. Ez a westernhősök és kultúrhéroszok prométheuszi kiváltsága. Ugyanakkor persze a nyelv mégiscsak készen lett valahogy, ha nem is az az artikuláltabb fajta, amelyet Ferenc ácsolt. És hogy készen lett, és hogy meg lehetett írnom Angelóról, Ferencről és Sophie-ról ezt a regényt, az mégiscsak azt jelenti, hogy valami sikerült.

Kazinczyt nem fogadja be Bécs, gyerekkori traumája, hogy ott a magyart barbárnak tartják. Később ott kuruc karddal sétál, apja süvegében, a korábban szintén német ruhát viselő Angelo oldalán, aki most strucctoll legyezővel, sárga kaftánban, smaragzöld turbánban jár: „így sétáltunk mi ketten, ő a fehérek, én a labancok között. Mit gondolsz, Ferenc, kérdezte nevetve Angelo, melyikünket néznek barbárabbnak?” Kassán Angelót aztán meg akarják lincselni, hisz fekete, maga az ördög. De mintha ma is barbároknak néznénk egymást, már a bőrszín alapján is – ennyire rosszul állnak a dolgok?

A dolgok egyre rosszabbul állnak: elég, ha csak a cigányok helyzetére gondolunk. Vagy a – Magyarországon nem is létező – bevándorlókkal szembeni ellenszenvre, arra a vérnáci hipotézisre, hogy a színes bevándorlók valami esszenciálist tesznek tönkre Európában. Európát azok teszik tönkre, akik nem európai módon gondolkodnak, azaz, akik a francia forradalom és a felvilágosodás előtti világgal rokonszenveznek. Egy szerencsétlen afrikai, aki csak dolgozni akar, és hogy ne mészárolja le egy részeg milícia, sokkal európaibb, mint az a white trash, aki dühöngve csapkodja az asztalt a tévé előtt.

Ma Bécs utcai piacain a kizárólag török nyelvű konzervekre a másik oldalról a szerb árus portékája köszön, de csak szerbül írják ki, hogy „slanina” (szalonna). A barbár eredeti jelentése: nem a mi nyelvünket beszéli. Hová tolódnak e határok?

A barbárt mindig a saját énem határai jelölik ki. Aki úgy határozza meg magát, hogy a realitások talaján álló mérnökember, az bizonyos, barbárokat illető megvetéssel tekint egy bölcsészre, azt feltételezvén, hogy semmi hasznosat és értelmeset nem tud – ugyanezt feltételezték a klasszikus Európa felfedezői az Újvilág és Afrika törzseiről. Akiről azt feltételezzük, hogy semmit nem tud abból, amit mi, azt könnyű likvidálni. A hozzánk hasonlóval szemben sokkal nehezebb erőszakot alkalmazni. Egyáltalán, nehéz önmagunkat a nélkül biztonságosan meghatározottnak tudni, hogy ne jelöljük ki egyszersmind azok körét is, akiket megvetünk. Ez alól nyilván én sem vagyok kivétel. Minél nyitottabb vagy, annál kevésbé tudsz barbárnak tekinteni valakit, illetve, felteszem, ez a jelző joggal senkit sem illet. Egyvalamire jó, meghatározza a beszélő barbárságának mélységét és tektonikáját.

Kulcsmotívum, hogy az ember mivé s hogyan nevelhető („Lobkowitz egyedül a macskafélékkel és a nőkkel nem bírt.”), Sophie pedig úgy summáz, hogy „Minden cselekedetünket ahhoz mértük, hogy milyen messzire rugaszkodunk el a barbárságtól …” Ma már nem öldöklik egymást úgy a parasztok és az urak, katonák, mint a kolerajárvány idején, amibe Kazinczy is belehalt, bár rokonsága addigra már kisemmizte, tönkretette őt és családját. A mintázat azonban mintha ma is élne – tényleg, mennyire rugaszkodtunk el a barbárságtól?

Az ukrajnai konfliktus, főleg a maláj gép lelövése újra felizzította ezt a problémát. A nyugati sajtó tele volt cikkekkel, amelyekben barbároknak nevezték a gép roncsai és a halott gyerek játékai közt részegen tántorgó martalócokat, akik a barátnőiknek elhordták a holtaktól rabolt szemspirált és iphone-t. Ha feltételezzük, hogy ötszáz kilométerenként nyugat felé haladva egyre kevesebb helybeli egyre kevesebbet fosztogatott volna – én ezt feltételezem –, akkor azt állítom, hogy nyugat felé haladva növekszik az olyan otthonok száma, amelyek berendezését a könyvespolc és az íróasztal határozza meg, s ezeken egyre jobb könyvek vannak. Ahol nincs könyv és íróasztal, ott bármire képesek.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top