+ Irodalom

Emlékírni nem így szokás! – gróf Bánffy Katalin

bánffy

Egyesek elszalasztott lehetőségként emlegetik, mások már a névtől és kortól elalélnak. Bánffy Katalin írás közben újraélte a múltat.

Gróf Bánffy Katalin: Ének az életből – Helikon Kiadó, 2014 – keménytábla, védőborító, 352 oldal – ISBN 9789632274126

Emlékiratból ennyire szépet és „igazit” én még nem olvastam: végre valaki, aki meg meri tenni, hogy nem az elvárásoknak vagy a történelmi felelősségnek akar megfelelni, hanem a saját emlékeivel foglalkozik!

Ebben a régióban, ha valaki jelentős családnév viselője, akkor nem írhat „csak úgy” emlékiratokat, az itthon szocializált olvasók egy része nem akarja megengedni, hogy az író a saját útján eredjen az eltűnt idő nyomába. Történelmi tényeket, száraz adatokat kérnek számon, s közben nem veszik észre, hogy nem érdekli őket a lényeg: AZ EMLÉK.

Bánffy Katalin megtehetné,

hogy belesétál a csapdába, muníciója éppen lenne, hiszen édesapja Bánffy Miklós a magyar történelem és kultúrtörténet kiemelkedő alakja, édesanyja, Váradi Aranka pedig jelentős színészdinasztia sarja, aki maga is színháztörténeti alak. Katalin, grófkisasszonyként Budapest és az erdélyi Versailles-ként számon tartott bonchidai kastély között „ingázva” töltötte gyermekkorát jelentős részét. Aki irigykedik, az is bevallhatja, hogy ez bizony nem rossz alapanyag egy emlékirathoz. Persze, aki irigykedik, az azt is végiggondolhatja, hogy mennyire megsérülhet az, aki ilyen magas polcról esik le akkor, amikor a visszavonuló németek kirabolják, majd felgyújtják a mesés kastélyt, és az újra berendezkedő román hatóságok elveszik a megélhetéshez alapot nyújtó földeket. Mekkora erő kell ahhoz, hogy egy elkényeztetett kisasszony mindezt túlélje, s – a szabadulás reményét ébren tartva – betagozódjon a nincstelenség hétköznapjaiba.

bánffy

Váradi Aranka mint Dolly és Mészáros Alajos mint Philipp – George Bernard Shaw „Nem lehessen tudni” című vígjátékában – fényképész Goszleth és fia (OSzK Színháztörténeti Tár)

Egyik kritikusa szerint „olvasás közben az ember döbbenten veszi észre, hogy tulajdonképpen egy levendulaszagú leányregényt tart a kezében. Katinka grófkisasszonyt nem kötötte le a 40-es évek történelme, ő a grófi kert legszebb bimbója volt, aki azzal törődött, hogy ki szakíthatja majd le. Erdély visszacsatolásából csak annyi maradt meg benne, hogy Tüdős Klára díszmagyarjában hogyan jutott el a sáros úton a dísztribünig…” – és, bár valóban nagyjából erről van szó, a minősítéssel – pláne a levendulaszaggal kénytelen vagyok vitába szállni! Gróf Bánffy Katalin emlékiratokat írt! Nem mások emlékeiből összeollózva próbálta megszerkeszteni a saját sztoriját, hanem önmagában kutatva hozta felszínre azt, amit megélt.

Az emlékirat szerzője nem történész,

szerencsére (többek bánatára) nem is akar ilyen szerepben tetszelegni. Ízek, illatok, színek, érzések és benyomások kavarognak a könyv lapjain, pont olyan dolgok, amelyek megérintenek egy fiatal lányt. Arról ad számot, ami vele esett meg, arról, ami csak vele eshetett meg! Semmiképpen nem degradálnám levendulaszagú lányregénnyé a művet, hiszen nem az akkori kislány – és nem az emlékiratokat tengerre tekintő tangeri villájában papírra vető idős hölgy – tehet arról, hogy a történelem valóban csak kulissza volt, olyasmi, aminek csak akkor van jelentősége, ha közvetlenül és brutálisan betoppan a jól kibélelt fészek védettségébe.

Ráadásul Katalin asszony nem, vagy legalábbis nem sokat szépít a múlton, nem képmutató, nem álszent, nem prűd. Egymás átfedő szerelmi kapcsolatait, az ezekhez köthető ballépéseket ugyanúgy felvállalja, mint a „történelmen kívül állást”, ami megadatott neki.

A történelmi tények “elengedése”

lehetőséget az arra, hogy „belülről”, gróf Bánffy Katalin szemén keresztül lássuk azt a letűnt világot, amihez akkor se lehetett volna sok közünk, ha kortársak vagyunk.

A könyv nyelvezete is izgalmas, hiszen a Katalin asszony zárványként őrzi magában a múlt század első felének magyar nyelvét és nyelvi fordulatait – a hozzájuk kapcsolható utalásokkal és hivatkozásokkal együtt… ezeket sajnos nem mindenhol érti (jól) a lábjegyzetek készítője. Talán a jegyzet-apparátus az egyetlen, amit a kötet hibájaként fel kell róni: olyan szavakat magyaráz el, melyeket nem lehet nem érteni, s olyan kifejezésekhez kapcsol elnagyolt „fordításokat”, melyeket a laikus Olvasó is ért.

A zenei vonatkozások, a kor slágerei különösen izgalmasak, hiszen ezeket – ha nem is pont azonos feldolgozásban – megtalálhatjuk az interneten. Sőt, olyan is van, aminek a kicsit bugyuta magyar szövegét is megtaláljuk.

https://www.youtube.com/watch?v=063m_OuI5Wg

Be kár, hogy itt van az ősz,

Minden kis hadnagy lefőz.

Állj félre, állj félre vén kapitány!

Be kár, hogy itt van az ősz…

A sors kifürkészhetetlen útjairól kár lenne itt elmélkedni, de azt talán érdemes megjegyezni, hogy Bánffy Katalin idős korára visszakapta a teljesen lepusztult bonchidai kastély, melynek rendbetételére alapítvány jött létre. Az „erdélyi Versailles” helyreállítására 2001-ben nemzetközi program indult.

Négy évvel ezelőtt dokumentumfilm is készült Magyar Grófnő Tangerben címmel.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top