Sokféle elmélet van arra, hogy mikor halt meg a zene: az egyik változat például Buddy Holly halálának napján, ahogyan azt Don McLean is megénekelte. Mások szerint a zene John Lennonnal együtt múlt ki a Dakota-ház előtt. Mások pedig úgy tartják, hogy a Woodstock 1999 fesztivál utolsó napján, éppen 15 évvel ezelőtt.
Már 1994-ben, az első Woodstockra emlékező fesztiválon is voltak problémák, amelyet a 25. évfordulón tartották. A szervezőknek nem sikerült az eredeti helyszínt megszerezni, ezért egy 16 kilométerrel arrébb levő birtokon tartották meg a rendezvényt. A fellépők listáján végigpillantva csak pislog az ember, nem véletlen, hogy több zenekar is, így a Green Day is hanyagolta egyéb teendőit, csak hogy játszhasson a fesztiválon.
Az 1994-es Woodstock fellépői
A szervezők viszont kissé elszámították magukat és a hirtelen betoppanó 350 000 emberrel kissé meggyűlt a bajuk: probléma volt a beengedéssel és az italellátással is, azonban ekkor még nagyobb botrány nem történt.
A sikerre való tekintettel a szervezők 5 évvel később, 1999-re is meghirdették a Woodstock-emlékfesztivált. Ekkor már az sem volt zavaró tényező, hogy az eredeti helyszíntől 200 mérföldre sikerült csak helyet találni a rendezvénynek. A kortárs popzenei színteret átfogó fesztiválon a beszámolók szerint sok zenekar mélyen maga alatt teljesített, a legemlékezetesebb koncerteket George Clinton és James Brown, az újabb generációból a Jamiroquai és a Rage Against the Machine adta.
A felhőtlen műélvezetet a körülmények erősen megnehezítették: így például a 38 fokos hőmérséklet és az árnyékos helyek hiánya mellett a toalettek katasztrofális állapota is probléma volt. Mindemellett a résztvevőknek elegendő víz sem volt a fesztiválon, a méregdrága italok és ételek pedig továbbszították az indulatokat (egy félliteres ásványvíz átszámítva 1000 forintba került).
Ekkor már kezdett kiteljesedni a nu metal/rapmetál őrület, ahogyan ez a főfellépők listáján is látszódik. A Korn és a Limp Bizkit előző évi közös turnéjának megvolt a hatása, ők voltak az új szupersztárok. A Rage Against The Machine gitárosa, Tom Morello egy évvel később hangot adott rémisztő tapasztalatainak a nu metal-jelenséggel kapcsolatban: szerinte a generációt reprezentáló közönség nem volt más, mint egy „rakás idióta”. Talán nem véletlen, hogy a zenekar egy évvel később feloszlott és Morello a jóval szofisztikáltabb Audioslave zenekarban folytatta pályafutását. Ugyanezen interjúban Morello amúgy megvédte a fesztivált, mondván, hogy a média szenzációhajhász módon közelítette meg a rendezvényt.
A Limp Bizkit koncertjén már elindult a balhé: a közönség tört-zúzott a Break Stuff című szám alatt, furnérlemezeket szaggattak le és utána azon deszkáztak, emellett az egyik tömegszörfölő hölgyet lerántották és csoportosan megerőszakolták, a koncert végeztével pedig több további szexuális bűncselekmény is történt.
A Red Hot Chili Peppers koncertjét a basszusgitáros Flea anyaszült meztelenül celebrálta, de ez még a legkisebb baj volt. A lírai dalok alatt annyira jól sikerült az öngyújtózás, hogy több helyen is tűz gyulladt a küzdőtéren, amit a közönség ahelyett, hogy eloltott volna (ami nem lett volna egyszerű a 4 dolláros vizekkel), inkább tovább táplálta és őrjöngve táncolta körbe. A nem túl körültekintő zenekar a ráadását egy Jimi Hendrix-feldolgozással zárta, a Fire című dallal. A dal csak olaj volt a tűzre – mondhatnánk, ha meg akarnánk közelíteni a zenekar ízléstelenségét.
Két tanulsággal viszont szolgált az utókornak a modern fesztiválok Szodomája: az egyik, hogy a fesztiválok szervezőinek is be kellett látnia, hogy bizonyos határokat semmilyen esetben sem lehet átlépni; másfelől megmutatta, hogy a fellépőknek is van felelőssége, annyi biztosan, hogy a tömeget egyes esetekben nem szabad továbbhergelni, mert nagy baj lesz. Ahogyan itt ’99-ben nagy baj volt.
