+ Interjú

Lovasi András elmeséli, amit eddig tudott – Lévai Balázs-interjú

lovasi

Akinek Lovasi Andrást be kell mutatni, az nyilván lement a magyar zene kulturtérképéről. Vagy ha a név mégsem ismerős, a Kispál és a Borz vagy a Kiscsillag hallatán csak beugrik…

  • lovasi
  • lovasi
  • lovasi
  • lovasi
  • lovasi
  • Lovasi
  • lovasi
  • lovasi
  • lovasi
  • lovasi
  • lovasi
  • Lovasi

Akinek Lovasi Andrást be kell mutatni, az nyilván lement a magyar zene kulturtérképéről. Vagy ha a név mégsem ismerős, a Kispál és a Borz vagy a Kiscsillag hallatán csak beugrik… Kortársa, a képernyőről is jól ismert Lévai Balázs írta meg „önéletrajzát” Lovasi – Idáig tudom a történetet címmel, melyet a Libri adott ki. 432 oldal, olvasmányos, de nem az a könnyű, jaj-de-laza, fecsegős visszaemlékezés, a könyv jóval több, mint a szokványos rockzenész-életrajzok.

A történet Lovasi, a mondat én vagyok.”

Felesleges szemérmeskedni, az író-olvasó találkozók, a felolvasások, a kulturális programok és nyilvános művészeti diskurzusok megszűnnének nők nélkül.”

Részlet a bevezetőből: Senki ne aggódjon, a rockéletrajzoknál kötelező elemek nálunk sem fognak hiányozni (…) Olyan lesz, mint az ország, amiben élünk: magyar szex, magyar drugs, magyar rock ’n’ roll. Nehogy szájukra vegyenek a szomszédok.

– Lovasi András celeb, és mégsem az. Ritkán bukkan fel a bulvársajtóban, itt mégis sok olyan sztori akad – például a nőzések, bulik –, amelyek beférnének oda is. Nehéz volt rábeszélni? Vagy az őszinteség jött magától?

– Az elején fogalmunk sem volt, mire vállalkozunk. Elkezdtünk beszélgetni, minden gátlás vagy szűrés nélkül mindenről, ami érdekes lehet egy ilyen könyvben. Ezt valószínűleg nem is lehet másképp, elég fárasztó lett volna már az első szakaszban cenzúráznunk magunkat. Az interjúzások során kezdte lassan kirúgni magát, milyen karakterű könyv lehet ebből. Sok-sok ülésből több tízórányi anyagom gyűlt össze. Arra gondoltam, hogy amikor majd elkezdem formába önteni, megírni, s megmutatni Bandinak, akkor egy csomó dolgot ki fog húzni belőle, mondván, “ezt azért mégse”. Nem így történt, csak nagyon kevés részletet, történetet húztunk ki, valahogy a szöveg vezetett rá minket, hogy minél kevesebbet udvariaskodjunk.

– „Sokszor idegesítő fasz vagyok” – szögezi le rögtön az elején Lovasi. Nem csak a mikrofont toltad az orra alá, de jártad vele a terepet is. Oké, egy idő után bárki bárkinek az idegeire megy, ha sokat vannak együtt – Lovasi miképp tud idegesítő lenni, már ha az?

– Az összes művész narcisztikus, miért pont Lovi lenne kivétel? Sokszor csak a maga dolgaival van elfoglalva. Az empátia, mint tudjuk, nem a rocksztárok erénye. Megszokta, hogy húszéves kora óta zsonganak körülötte az emberek, keresik a társaságát, ezért sokszor nem fordít elég figyelmet a kapcsolatai ápolására. Ez természetesen az életformájából is következik, ritkán van három napig egy helyen, állandó a pörgés, így nehéz figyelni a barátokra, rokonokra. De a törekvés nem halt ki belőle, olykor rohamszerűen beindul és szervezkedik, amúgy is segítőkész típus. Ő inkább konfliktuskerülő, míg én kevésbé, ha valamivel bajom van, szóvá teszem. Ebből szoktak néha nézeteltéréseink lenni, de egyik sem volt olyan, amit ne tudtunk volna pár perc alatt lerendezni.

lovasi

Fotó: Libri Kiadó

– Nem egy klasszikus rocksztár-(ön)életrajz ez. Az eleje, a gyerek- és ifjúkor inkább hasonlít egy hagyományos oral history-ra…

– Ez a szakasz hozta a legtöbb meglepetést számomra a munka közben. Gyakorlatilag semmit nem tudtam Bandi családjáról, gyerekkoráról. Ahogy elkezdtünk beszélgetni, iszonyú érdekes történetek jöttek elő, amikből egy prózaíró egy komplett regényt kihozott volna. A baranyai sváb bányászcsalád, ahol titkolni kell, hogy a fiatal apa a német hadsereg tagjakét halt meg az orosz fronton (mert itthon nem kapott munkát), vagy a Vas megyei kulák-kisiparos família tagjai, akiknek szintén a nulláról kellett kezdeniük a világháború után. Sokat foglalkoztam ezekkel a részekkel, Lovasi szüleivel is leültem beszélgetni, mert Bandi sok részletre nem emlékezett, nem emlékezhetett. Az ifjúkori sztorikról sok barátomtól azt a visszajelzést kaptam, hogy ismernek mindent, amiről írunk: lakótelep, helyi csatározások, focipálya, első csajozás, első zenekarosdi, Balaton. Ettől erős generációs ízt kap a könyv, amit cseppet sem bánunk.

– Gondot okozott-e az, hogy a nem igazán sztoris dolgok – mint mondjuk a gázsielosztás, ami viszont fontos adalék a magyar (rock)zene társadalomtörténetéhez – beépítődjenek a könyvbe?

– Nagyravágyók voltunk, szerettük volna megidézni a rendszerváltozás környékének zenei világát (is), ezért is kerültek bele ilyen részletek. De valójában nem sokat vacakoltunk ezzel, amire emlékezett Lovi, azt próbáltuk megmenteni a könyvnek. Előfordult, hogy a hiányzó részeket zenésztársaktól, Lecsótól, Kispáltól, vagy Tóth Tibitől, a menedzsertől gyűjtöttem össze.

– Ugyanakkor olyan, mint egy road movie, Úton vagyunk, szex, drog, rock ’n’ roll. De a magyar könnyűzenész csülköt zabál, aztán piheg…

– És az elején vonattal utazik a koncertre, mert az autóba csak a dobfelszerelés és az erősítők férnek be, és éneklés közben fejben számolja a közönség létszámát, mert nincs, aki ezt megtegye helyette, és koncert után szállásra vadászik a rajongók között, és egy éjszaka alatt kiplakátolja a teljes Dunántúlt. Ráadásul nem sokat változik a helyzet a befutás után sem, ez a piac erősen korlátozott lehetőségeket kínál a nagybetűs rocksztárságra. Marad a csülök és a somlói galuska. A road movie-jelleg elkerülhetetlen volt, Lovasi és a társai a fél életüket úton töltik, a kalandok jelentős része is ilyenkor esik meg velük.

lovasi

Fotó: Libri kiadó

Őszinteség és politikai korrektség olykor ütik egymást. Hogy voltál-voltatok ezzel? Jut eszembe például a Hülye voltál, mondom magamnak, majd ha ez elmúlik c. fejezet, melyben nem akciójelenetek naturalista leírásáról van szó, hanem ún. naiv szociologizálásról (ami részemről pozitívum): „…az egész kulturális rendszernek fontos része a szexus. Felesleges szemérmeskedni, az író-olvasó találkozók, a felolvasások, a kulturális programok és nyilvános művészeti diskurzusok megszűnnének nők nélkül. A művészekre kíváncsi halmaz megoszlása nemek szerint teljesen egyértelmű: tízből kilenc csaj, a maradék pedig vagy látens homoszexuális, vagy ifjú alkotójelölt, vagy eljött a csajával, nehogy a művész egy óvatlan pillanatban ráraboljon.”

Egy ponton túl minden rockzenész élettörténete ismétlések sorozatává válik. Stúdió, lemezfelvétel, klip, turné, fesztivál stb. Senki nem menekülhet ez elől. Éppen ezért próbáltam arra törekedni, hogy időről-időre megtörjük ezt a zakatolást. Szerencsére Lovival sok érdekes dolog történt a színpadokon kívül is (például a filmszerepek), és sok érdekes gondolata van a szakmáról, egyes jelenségekről is. Részben ezért is került bele számos eszmefuttatás, agyalás, mint például ez a szexus szerepéről a kultúrában, de részben azért is, mert ez az okoskodás szintén fontos eleme a Lovasi-jelenségnek. Ahogy a fésületlenség is, ezért nem óvatoskodtuk túl ezeket a részeket, nem akartunk görcsösen megfelelni a PC követelményeinek. Mondjuk, a kiadó egyik munkatársától meg is kaptuk a hímsoviniszta bélyeget.

– Kispál és Kiscsillag – két külön út. A Sziget, a fesztiválkonjunktúra. Majd válás, magánélet. Kossuth-díj. Kis politikai kitérő. Akár a rendszerváltás óta eltelt idő alternatív leiratának is tekinthető e könyv. Mi az, ami esetleg kimaradt, amiről nem akartatok, uram bocsá, nem mertetek beszélni?

– Örülök, ha úgy érezted, hogy némileg a rendszerváltozás utáni periódust is sikerült megjelenítenünk a rockszakmán keresztül. Volt ilyen mögöttes szándékunk, miközben természetesen ez egy nagyon személyes történet. Olyan rész nem volt, amit félelemből hagytunk volna ki, inkább féltésből, nem akartuk megbántani a szereplőket (mondjuk, így is sikerült párat). Volt, aki a 2010-es LMP-sztorit hiányolja a könyv végéről. Őszintén szólva, annyira nem volt benne semmi érdekes (megkeresték, elvállalta, szimbolikusan felrakták a listára, majd a választás után levették), hogy nem találtunk fogást rajta, ezért hagytuk a fenébe. Így is elég hosszú lett a könyv.

– Feltételezhető, Lovasi életútjának bizonyos részei, vonatkozásai jobban érdekeltek. Melyek voltak azok?

– Bandival szinte egyidősek vagyunk, sok hasonlóság van a történetünkben. Ő versenyszerűen úszott, én vízilabdáztam, ő korábban váltott a zenére, de a póló mellett én is zenekaroztam. Ugyanazt a kis klubozást kezdtük el mi is, de belénk nem szorult ennyi tehetség. Amikor a Kispál először játszott Pesten az Almássyn, megnéztük őket, pár héttel korábban mi játszottunk ott előzenekarként. Egyből megéreztük bennük az átütő erőt, s ebben most semmi utólagos túlzás nincs. Ebből következően számomra a zenekaralapítási, elindulási periódus volt a legizgalmasabb, mert személyes élményekkel rendelkeztem róla.

– Különös, bár bevett műfaj: önéletrajz, amit más írt. Mennyire lettél Te ő, Lovasi? Mennyire írtad át?

– A történet Lovasi, a mondat én vagyok. Bandinak nagyon egyéni írói, költői stílusa van, amit én képtelen vagyok reprodukálni, illetve egy ilyen műfajnál nem is biztos, hogy szerencsés lett volna ezt a nyelvet választani. Könnyen kell olvastatnia magát a szövegnek, erre próbáltam törekedni, egy hosszú sztorin szeretnénk végigvinni az olvasót, ezért az elbeszélés módja és felépítése “vagyok én”. A hátterek megrajzolásában, a párbeszédek reprodukálásában, az okoskodó eszmefuttatásokban kiélhettem magam. Sok mondatot szúrt bele a kéziratba Bandi, amik nagyon jót tettek a szövegnek, néhány kényes magánéleti bekezdést teljesen ő írt, minden kérdéses részt együtt gyúrtunk újra. Szerencsére hasonló a humorérzékünk, sokat röhögünk, ha együtt vagyunk. Tizennyolc éves lányom mondta a könyv elolvasása után, hogy vicces volt ráismerni a stílusomra egy másik ember történeteiben.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top