Visszafogott, szórványos sóhajtozásokkal kezdődött az ellenállás, néhány renitens azonban már tíz-tizenöt perc elteltével mocorgással, fészkelődéssel és diszkrét fejkörzéssel adta a körülötte ülők tudtára: ha nem unná halálosan az Újjászületést, a felirat olvasásától akkor is elgémberedett volna a nyaka. Ezt látva persze még többen bátorodtak fel, és a piszmogással, ásítozással kísért látványos szenvedés vírusként söpört végig a nézőtéren. Még a félénél sem tartott a másfél órás előadás, de innen már nem volt visszaút. A suttogás félhangos megjegyzésekké erősödött, az elégedetlen morajlás zúgolódássá duzzadt, a kínlódó nézők pedig kínjukban kezdtek nevetni, miközben az előkerülő okostelefonok fénye megannyi szentjánosbogárként világította meg a sötétbe borult nézőteret. Alighanem ebből merített erőt a közönség, mert egy-két kivételtől eltekintve mindannyian kitartottak, hogy a végén megkönnyebbülve, diadalittasan tapsolják meg – nem a színészeket, hanem saját magukat.
Fotó: Jan Kochanowski Színház
Még a Nézőművészeti főiskola is
vendégszerepelt a Váci Dunakanyar Színházban, de hiába a továbbképzés és hiába az igyekezet: úgy tűnik, a közönség tűréshatára nagyjából a Macskalépcsőig terjed. Az ennél nagyságrendekkel jobb Hét randit kitörő lelkesedéssel fogadták, a lengyel Jan Kochanowski Színház jóval nehezebben emészthető Újjászületését pedig fölényesen elutasították. Amivel egyébként az égegyadta világon semmi baj nem volna, ha a nézők nem úgy adnának hangot a nemtetszésüknek, mint a kicsengetésre váró vásott kölykök, akiket minden érdekel, csak éppen az nem, amit a tanár mond. A Nézőművészeti főiskola tantárgyait persze senki sem veszi komolyan, de az igény, ami életre hívta az előadást, nagyon is valós, ezért a legjobb lesz, ha pontokba szedem a színháznézés íratlan szabályait:
- Színházba járni nem kötelező.
- A színházi előadás nem a gondosan kiválasztott öltözékkel kezdődik és nem is fejeződik be a tapsrenddel.
- A színházjegy nem garancia, csupán lehetőség a szórakozásra.
- A színházi előadást nem muszáj végignézni.
- Ha a néző mégis úgy dönt, hogy végigüli az előadást, ezzel egyúttal azt is vállalja, hogy viselkedésével nem zavar másokat.
- A sóhajtozás, ásítás, horkolás, mocorgás, fészkelődés, forgolódás, fejkörzés, nyújtózkodás, piszmogás, suttogás, beszélgetés, morajlás, zúgolódás stb. zavarhat másokat.
- A mobiltelefonok kikapcsolása nem fakultatív.
Lehet, hogy az Újjászületés
enyhén szólva is felejthető, de ennek semmi köze ahhoz, hogy az előadás egybeesik-e a közönség előzetes elvárásaival, avagy sem: vígjátéknak minden bizonnyal a legjobb királydráma is pocsék. „Te mit tennél, ha kapnál egy extra életet, egy második esélyt, éppúgy, mint egy számítógépes játékban?” – szegezi nekünk a kérdést az előadás színlapja, és a hasonlat nem véletlen. Az Újjászületés ugyanis az avantgárd költőt, Majakovszkijt kelti életre, aki az orosz futurizmus egyik vezéralakja volt (elhíresült kiáltványuk címe: Pofonütjük a közízlést), a futurizmus pedig az ipari forradalom eszközeit, a gépek dinamikáját és a technika vívmányait szerette volna a múzeumok, könyvtárak, akadémiák helyére állítani. Az előadás tehát nemcsak az egyetlen lehetséges módon támasztja fel Majakovszkijt, de teszi mindezt roppant stílszerűen, hiszen hol is érezhetné jobban magát az egykori futurista, mint egy olyan digitális világban, amiről talán álmodni sem mert, miközben az Újjászületés éppen a vágyott, s időközben megvalósult jövőkép sekélyességével szembesíti.
Majakovszkij szemével nézve
ma már nincsen irodalmi nyelv, csak szövegfoszlányok és -töredékek, nincs fotóművészet, csak digitális fényképezőgépek a memóriakártyáikon tárolt több ezer, azonnal elkészült fotóval, de a modern, 21. századi ember – az árnyjátékon kívül – a némafilmvetítéssel sem tud mit kezdeni, és mostanra a realista színjátszásnak is leáldozott. Éppen ezért az Újjászületés a performanszhoz áll a legközelebb, ahol semmi sem mutat túl önmagán. Itt nincsenek a hagyományos értelemben vett jellemek, nincs követhető történet, a színészek rossz szövegeket mondanak, nincsenek alakítások és nincs szerepe a dramaturgiának sem.
Fotó: Jan Kochanowski Színház
Ha életünk végén egy olyan számítógépes játékban születnénk újjá, ami a színpadon zajlik, akkor a mi produkciónk sem volna különb a lengyel társulat előadásánál. Az Újjászületés szerint ugyanis, ha meg is volna írva előre a sorsunk, akkor igencsak meggyűlne a bajunk ennek a színdarabnak a befogadásával. Hogy ez jó, vagy sem, arról lehetne vitatkozni, de az Újjászületés szándékosan ilyen, s ha a nagyérdemű először nem saját magában, hanem az előadásban keresi a hibát, akkor aligha méltó a V4 Fesztivál szellemiségéhez. S mielőtt még bárkiben kétségek merülnének fel: Marek Braun, Karolina Łękawa, Michał Górski, Klaudia Kuchtyk és Adam Majewski azért lépett felkapcsolt fények mellett, a hátunk mögül érkezve és bennünket fürkészve a világunkat jelentő deszkákra, mert a kísérlet valójában nem a színpadon, hanem a nézőtéren zajlott. Az Újjászületést Dolhai Attila és Vágó Bernadett nyárindító koncertje követte.
