Genezis
Elalszom, és a nagy kövek
ellépnek mellőlem.
Álmodok és más álmai
elfolynak, mint a víz.
Medve dörmög kötényemben,
hegycsúcs a két vállam,
két vállam közt a szakadék
zeng, ahogy a trombiták,
és imádkozik, ahogy a
csúcsokért imádkoznak
mélyüket fájlalva a völgyek,
és a nyugtalan emberek.
Felébredek. És széttöröm
a szent szobrokat, és
mindent, mit felépítettem
álmomban, a hegyeket is.
Bár félek, hogy elűzöm
az isteneket, mégis
eldobom olajkoszorúmat.
Félek, hogy nem jönnek már
álmaimban sem vissza hozzám,
megijedt lovakon, idegenül,
ahogy az istenek járnak
emberek közé, félénken.
Így járok az utcákon
magamba kapaszkodva, míg
este az éjszaka táncolja
csendes, szép táncait.
Álmodok, istenek látogatnak,
a hegyek elfolynak, a vizek
hegyekké duzzadnak.
A völgyek mélyét fájlalom,
a sok-sok veszett imát.
És fájlalják az istenek,
hogy állandót nem alkottak.
Csupa féltékenységből.
