Ha valami intellektuális érdekes és inspiráló programra vágynánk, ma már előadások és szabadegyetemek serege áll rendelkezésünkre, kezdve az online változatoktól, a hagyományos típusokig.
Az egyik legnépszerűbb hazai szabadegyetem, a Ludwig Múzeum művészettörténeti előadás – sorozatának mostani szakasza ugyan véget ért, de repesve várjuk a következő félévet, hogy ismét elmerülhessünk a tudás ismeretlen bugyraiban.
Az egyik legmegkapóbb agytágító, az idei szemeszter utolsó előtti előadása volt, amikor is Timár Katalin művészettörténész szavain csüngtek a public art-ra fogékony nézők. A Pécsi Tudományegyetem oktatója, Napjaink kortárs művészeti tendenciái címre keresztelt előadása során, helyre rakta a fejekben a műfaji fogalmakat, de száraz performansz helyett, egy példákkal és lebilincselő történetekkel átitatott, tökéletesen élvezhető beszédet tartott.
De mi is az a public art?
A műfaj gyakorlatilag köztéri művészetet takar, melynek nélkülözhetetlen eleme az interakció: a mű akkor válik igazán értelmezhetővé és egésszé, ha a néző maga is hozzátesz valamit, reflektál rá. Public art esetén a műalkotás nem egy tárgy vagy egy kép, hanem maga a cserefolyamat, a közvetlen visszacsatolás.
Az előadó elsősorban a 2000-es évektől pálforduláson átesett közösségi művészetre hegyezte ki a hangsúlyt, de előképekkel is példálózott, mikor maga a műfaj meghatározása és a megértése került terítékre. A public art gyakorlatilag „ha a néző nem megy a műhöz, a mű megy a nézőhöz” alapon alakult ki a mindenki számára elérhető köztereken, kölcsönhatásra ösztökélve a publikumot.
A művészettörténész egészen az 1956-os forradalom idejére repítette vissza a hallgatóságot, amikor is, Erdély Miklós Érintetlen pénz című kezdeményezése Magyarországon is elindította a közösségi művészetet. A kreáció lényege abból állt, hogy a porrá zúzott utcákon ládákat helyeztek el, melyben az események mártírjainak gyűjtöttek pénzt. Az őrizetlen bankókat nem vitte el senki, bizonyítva ezzel is a forradalom tisztaságát.
Erdély Miklós: Őrizetlen pénz (1956)
Timár Katalin további érdekes példákkal fűszerezte meg előadást, többek között Sugár János interaktivitásra buzdító munkáival. A művész még a 2000-es évek elején csinálta meg a diktálóstandját egy lakókocsi képében, az akkor még Moszkva, mára már Széll Kálmán térré avanzsált téren. Díjazás fejében 10 percig bárki diktálhatott egy gépírónőnek, majd az összegyűjtött szövegekből Időjárőr címmel újságot jelentetett meg, amit kizárólag a Moszkva téri újságosnál lehetett kapni.
Sugár János: Időjárőr stand (2003)
Sugár János: Időjárőr stand (2003)
A public art nem pusztán a tárgyak és az emberek közeledésére igyekszik összpontosítani, hanem gyakran személy és személy között próbál kapcsolatot teremteni. Krzysztof Wodiczko lengyel származású művész a bevándorló problémára kívánta felhívni a figyelmet, a Barcelonaban élő emigránsoknak adott, speciális botjaival. Az performansz lényege abból állt, hogy a kivándorolt embereknek egy olyan szerkezettel rótták az utcákat, melynek alján az illető saját személyes tárgyai voltak, míg a bot tetejére egy tévét szereltek, mely folyamatos felvételeket játszott tulajdonosa életéről. Az utca embere egy idő után érdeklődéssel nézte a filmeket és beszédbe elegyedett a személlyel, vagyis interakció alakult ki két idegen között.
Krzysztof Wodiczko: Alien Staff (1992)
Krzysztof Wodiczko: Alien Staff (1992)
Sok alkotó az eltűnés folyamatát látja az kölcsönhatás lényegének. Jó példa erre Felix Gonzalez-Torres, kinek becsomagolt nyalókáit mennyiségi korlátok nélkül bárki elvihette a kiállító helyiségből. Az alkotás gyorsan eltűnt és a nézők hathatós közreműködésével gyakorlatilag egy semmit hoztak létre, ami maga lett a művészi produktum.
Felix Gonzalez-Torres: „Untitled” (1990)
Felix Gonzalez-Torres:”Untitled” (1990)
A public art erejét olyan alkotásoknál is kihasználták, mint a Jochen Gerz és Esther Shalev-Gerz által tervezett Antifasiszta háború és erőszakellenes emlékmű, melyet 1986-ban Hamburg-Harburgban állítottak fel. A 12 méter magas, vékony ólomréteggel bevont pilonhoz az volt az utasítás, hogy a járókelők véssék tele rasszizmus és az erőszak ellenes szövegekkel, egy acélvessző segítségével. Amikor az elérhető magasság megtelt, a pilont egy betongödörbe lejjebb eresztették, egészen addig, amíg 1993-ban a föld alá nem került.
Jochen Gerz és Esther Shaley-Gerz: Monument against Fascism (1986)
Jochen Gerz és Esther Shaley-Gerz: Monument against Fascism (1986)
Jochen Gerz és Esther Shaley-Gerz: Monument against Fascism (1986)
A sort még jó hosszan lehetne folytatni, a kiválasztott példák szubjektív döntés áldozatai. A Ludwig Múzeum Szabadegyetem sorozata egy jó nagy fityiszt mutat azoknak, akik szerint egy egyetemi előadás csakis unalmas lehet. A művészettörténeti program egyrészt kiváló agytágító tulajdonsággal bír, másrészt minden egyes pillanatát élvezettel konzerváljuk el elménk tudásszomjas zugaiban.
Várjuk a következő szemesztert!
