Archív

Semlye balladája – második ének

A koszorút magával ragadta a víz. Előbb megforgatta néhányszor az öbölben, majd érte nyúlt, örvényével beszívta, hogy végül a fősodorban dobja hátára, s vigye a vadon mélyére. – [Böszörményi Gyula írása]

Három tavasz óta nevezték Vérkőnek a folyót.

Szálas, csupa ín férfi guggolt a sekélyesben, meztelen bokái körül hullámok locsogtak. A napcserzette arcú, hatalmas tenyerű ember a Borza névre hallgatott, és nem más volt, mint Semlye édesbátyja. A lányé, aki immár három keserű tavasz óta hevert némán, mozdulatlanul, rossz álomba merülten a család jurtájában. Anyja, kinek fülébe születésekor a Lél nevet súgta a sámán, gondozta a szabadlelkét veszített leánykát, bár Semlye alig volt több, mint halott. Ursur íjkészítő mester, Lél ura is megtört emberré lett a három esztendő alatt, s bár tette dolgát, dalt nem hallottak tőle többé, pedig annak előtte minden csodás fegyvert énekszóval kísérve készített.

Náluk nem kevésbé volt bánatos Borza, a fiuk. Rajongva szerette gyönyörű kishúgát, aki azelőtt tátott szájjal s ragyogó szemmel oly sokszor hallgatta a fiú fékevesztett álmait arról, mily nagy vadász is lehetne ő, ha nem kellene apja mívességét továbbvinnie. Borza finom munkához ügyetlen, vaskos ujjaival minden tavaszon esetlen virágkoszorút font, hogy a Vérkő sodrára bízza azt; így emlékeztetve a folyó szellemét, hogy tartozik húga lelkével.

A koszorút magával ragadta a víz. Előbb megforgatta néhányszor az öbölben, majd érte nyúlt, örvényével beszívta, hogy végül a fősodorban dobja hátára, s vigye a vadon mélyére. Borza arcán könny pergett. Majd a férfi felállt, a parti bokrokig ment, s ott leheveredett. Semlyét akarta emlékeibe idézni, az eleven lányt: s nem azt az üres héjat, mit Lél táplált a jurtájukban. A bánat azonban túl sűrű, súlyos párát lehelt rá, s Borzát hamarrost elnyomta az álom…

…melyben idegen erdőre nyitotta szemét az íjkészítő fia. Álomlelke rácsodálkozott volna a napfénytől ezüst lemezekként csillanó falevelekre, de nem volt rá ideje, mert alatta vad vágtában tajtékzó ló nyerített, s épp egy kiszáradt vízmosást ugrott át.

Borza álomlelke vadászott.

Ha el nem hajol a következő szemhunyásban, vágtája máris csúfos véget ér, egy alacsony faágnak köszönhetően. Borza azonban ügyes vadásznak álmodta önmagát. Elkerülte az ágat, fel sem vette az arcába csapó kisebb gallyakat, s üldözte az erdőn át remélt prédáját. Ballal lova befont sörényét markolta, jobbjában apja készítette, míves íjat tartott, hozzá szorítva ujjával egy vesszőt, hogy rögvest kéznél legyen, amint lövésre nyílik alkalom.

Bokrok szövétnekén tört át a ló, s bár ismeretlen erdőben vágtatott, mégis gyorsabb volt, mint azt a józan ész engedte. Így Borza megpillanthatta a szarvast, mely előtte, kissé balra iramodott.

– Hoj, hoj! – kurjantott a vadász boldog, vad mámorban. Lova pattanásig feszítette izmait, s a préda felé fordult. Az ezüst agancsos gím ekkor hirtelen kanyart vett. A mozdulat megzavarta Borzát, s a lovát is. A szarvas felszegett fejjel átugrott egy rég kidőlt fán – a vadász hátasának ugyanez nem sikerült.

Borza álomlelke átbucskázott lova nyakán, íját vesztette, s fájdalmasan zuhant a pázsitra. Mégis nyomban talpra ugrott, fejét rázta, hogy elkergesse belőle a szédületet, majd a szarvas után nézett. A gím alig három lépésre állt tőle, egy tisztás közepén, hol a napfény szabadon szikráztathatta ezüst agancsát. Melegbarna tekintete üldözőjén pihent, mintha várná őt.

Borza nem is késlekedett. Lassan elővonta tokjából kését, alacsonyabbra görbedt, hogy kevésbé veszélyesnek lássék, majd megindult a gím felé. Nem igazán hitte, hogy a szarvas bevárja őt, de így történt. A gím oldalán néha meg-megrándult a bőr, fekete orrából forró lég csapott ki – s nem mozdult. Borza két lépésig lassan közelített, s aztán hatalmas ugrással rávetette magát az állatra. Nem tudta volna azonban puszta lendülettel feldönteni, ha a szarvas önként meg nem roggyantja karcsú térdét. Borza emelte a kést…

– Bátyám! – szólalt meg ekkor az ezüst agancsos. A vadásznak mozdulata szakadt. – Beszélnem kell álomlelkeddel, bátyám! Engedj szólni.

Borza engedte volna. Csakhogy ekkor mögötte a bukott ló iszonyú félelmében felnyerített. A vadász ismerte az állatok minden hangját, s tudta: az ád ki ily hangot, amely épp a halálba távozik. Megfordult fektében, de máris elkésett. Lova kiontott belsőségei szennyezték be a fát, amin átbukott. Borza fölött pedig óriás medve imbolygott két oszlopos lábán, bíborparázsként izzó szemmel. Mancsa átsüvített a levegőn, s úgy repítette félre a vadászt, mint ahogy gyermek fújja szerte a kutyatej pihéit.

A medve nem Borzát akarta, ő csupán az útjában volt. A vadon barna óriása teljes súlyával a földön heverő szarvasra dőlt, s karmai őrjöngve szabdalták szét az ezüstagancsost…

…kinek halálát látva Borza kiáltva riadt meg a Vérkő partján. Melle zihált, szeme iszonyú álmával telve rebbent, de körötte békés volt az erdő. Sietve kapta magát, hogy jurtájukba rohanva elmondja utazását anyjának, Lélnek. Mire azonban a faluba ért, a rémséges képek gyermekded ijedelemmé halványodtak, s mikor Borza meghajolva a jurtába lépett, már nem tudta szóra nyitni ajkát.

– Holt lelket láttál, fiam? – kérdezte Lél, miközben rossz álomba merült lányának, Semlyének szép haját fésülte. – Fehér az arcod, mint Holdúr ábrázata.

Borza csak megrázta fejét, majd leült húga mellé, s megfogta annak hideg kezét.

Folyt. köv.

ELSŐ ÉNEK

Könyvek a látható és láthatatlan világmindenségről az Írók Boltjában

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top