Archív

Trianon, a háború és a béke vége

Románoktól visszalopott vasúti kocsival indult 1920-ban Apponyi Albert és küldöttsége a párizsi béketárgyalásra. A magyarok éjjel is jegyzékeket írtak, romlott ételt kaptak, megbetegedtek – de összetartottak. Benda Jenő újságíró tudósítása izgalmas, mint Mikes Kelemené. (Bakos András recenziója)beke

Csoda történt az első világháborút lezáró béketárgyalások idején a magyar delegációval – derül ki Benda Jenő újságíró 1920-as, most újból kiadott könyvéből. A béke kálváriaútján című kötet elején Apponyi Albert írja előszóként közölt levelében, hogy „együtt volt vagy hatvan magyar ember, és nem volt sem pártoskodás, sem veszekedés, sem versengés, sem gyűlölködés, sem intrika, sem érvényesülési tülekedés, hanem a legteljesebb harmóniában, a szent cél iránt való önzetlen odaadásban, kölcsönös szeretetben és megbecsülésben, fegyelmezetten végezte ennek a társaságnak minden tagja a reá bízott munkát…”A trianoni békeszerződésről ma már jó néhány színvonalaskönyvből tájékozódhat, akit az indulatokon túl a tények isérdekelnek. Ezekhezérdemes hozzáolvasni Benda munkáját,mert bár csak tudósítani utazott Párizsba a tárgyalókkal, vérbeli újságíróként mindenre kíváncsi volt, fontos adatokra, emberekre és körülményeikre. Felidézi, hogy kontrasztot teremtsen, milyen élmény volt a háború kitörésekor látni, ahogy komoly férfiak utcagyerkőcökkel egy sorban menetelve, ütemre kiabálták, hogy „Vesz-szen Szer-bia!”. Aztán leírja, milyen vonattal indult Budapestről a hetvenhárom esztendős Apponyi vezette küldöttség: a román hadsereg az összes szalonkocsit elvitte, így Apponyi kényelmére csak egy úgynevezett udvari kísérőkocsit tudtak beállítani, azt is úgy lopták vissza a románoktól. Megemlékezik a vasútállomásokon összegyűlt üdvözlő, elfogódott emberekről, bemutatja a társaság egyetlen igazán optimista tagját, Yolland Arthurt, a nálunk ragadt angol tanárembert, aki fordít, korrektúrákat javít a vonaton, és azt mondogatja, nem lesz olyan rossz ez a béke, ő fogadni merne rá. A megérkező magyarokat a francia állam igyekszik elszigetelni, detektívek kísérik őket mindenhová. A párizsi sajtó azt írja, a magyarok divatjamúlt, kopott ruhákban, régi kalapokban jöttek, Apponyi panaszát a kényelmetlen útról pedig úgy értelmezik a zsurnaliszták, a magyar úr a francia vasút viszonyaira panaszkodott – ami jellegzetes újságírói félreértés, hiszen a kocsik magyarok. A delegációnak kijelölt szállodában íróasztalok nincsenek, a háziasszony sápítozik amiatt, hogy a magyarok éjjel is dolgoznak a jegyzékeiken, nagy lesz a villanyszámla. Az élelmezés botrányos, a romlott ennivalótól valaki mindig megbetegszik. Ilyenkor Lers Vilmoshoz fordulnak, aki elég hatékonyan gyógyítja őket. Benda tehát kifaggatja, hol tanulta a gyógyítást, és a kitérő, rosszkedvű válaszba nem nyugszik bele. Lersnek meghalt orvostanhallgató fia, aki apjára hagyta tankönyveit, ő pedig megtanulta a keserűen szerzett mesterséget. A nagyjelenet főszereplője nem az antant, hanem Apponyi, aki franciául beszél a diktált határok igazságtalan voltáról, és elutasítva a tolmács segítségét, angolul is elmondja, amit akar, de az olasz kormány képviselőjéhez is van mondanmivalója, annak anyanyelvén. Másnap egy kis üzletben a magyar delegáció egyik tagjától, Hegedüs Lóránttól azt kérdezte az eladónő, igaz-e, hogy Apponyi franciául, angolul, olaszul és még amerikaiul is beszélt?… Benda maximálisan kihasználja szűk mozgásterét, ha nincs fejlemény békeügyben, járja a múzeumokat, lefesti, hogyan folyik az élet a bíróságon, lamentál afölött, miképp nyilvánul meg a franciák revansvágya és németgyűlölete egy emléktáblán. Kinéz a piacra, árakat jegyez, magyar szegénységet, anyagi kiszolgáltatottságot viszonyít a franciához. Ellátogat a lóversenypályára, a Párizs-London repülőjárat hangárjához, a pilóta engedélyével a gépbe is benéz. A bankban észreveszi a tőke szűklátókörűségét, ahogyan a tisztviselő ingerülten közli az egyik ügyféllel, hogy márkát nem vált, a következőnek pedig azt vágja oda, hogy márkát nem vesz a bank. Ezek után persze a két ember az előcsarnokban lebonyolítja az üzletet. A Worth ruhaszalonban neki kijáró figyelem egészen szürreális, körbevezetik, a kedvét keresik:„ – Most be fogok mutatni negyvenöt toalettet – mondja a főnök, az én kedves és előzékeny kísérőm. – Egy kis fogalmat ad önnek a legújabb divatról…. Leülök az egyik nádszékre. És alig helyezkedem el, megkezdődik a káprázatos, csodálatos fölvonulás. Negyvenöt estélyi toalett, a Worth-atelier legújabb remekműveinek bemutatása, gondosan összeválogatott tökéletes formájú, szép francia lányok testén. Egy kicsit olyanféle volt ez, mint egy fejezet az Ezeregyéjszakából. Valaki az Aladdin csodalámpájával a kezében kívánhat magának ilyesmit. Vagy talán mégsem egészen az, mert ezek a látomások, amint megjelentek, máris eltűntek. A mindenható csodalámpa birtokában pedig mást is, valamivel többet, kézzelfoghatóbbat kívánna magának az ember…” A vérmes kívánságok közepette is észreveszi a mi kalotaszegi rakottasunk mintáját egy Worth-ruhán.
A riport mellett Bendának a portrérajzolás is erőssége. Érzékletes a képe Apponyiról, akit egyszer tudnak rábeszélni a kollégái, hogy menjen el a cukrászdába, ott sem érzi jól magát attól, hogy fölismerik. Szó esik a két későbbi miniszterelnökről, Bethlenről és Telekiről, s hogy utóbbit Kun Béla szerette volna itthon tudni, ő azonban megköszönte a szíves meghívást, de közölte, ez idő szerint nem mehet vissza, mert most épp ellenforradalommal foglalkozik. Szó esik Teleki híres vörös térképéről, amely az első olyan mappák közé tartozik, amelyek egy terület nemzetiségeit népsűrűség alapján tünteti föl. A térkép nem erre a konferenciára készült, Teleki szakmai elhivatottságból, kíváncsiságból rajzolta meg, amikor 1918-ban elkapta a spanyolnáthát, és nem bírta a betegséggel együtt járó tétlenséget.
Az olvasóban erősödik a meggyőződés, talán tényleg máshogyan történt, mint ahogyan a történelemórákról emlékszünk; talán mégis méltányolták az antanthatalmak ezt az igyekezetet, az érveket, és nem csatolták el Erdélyt, a Teleki térképén lévő piros foltokat, amelyeket érdeklődve figyelt Lloyd George, mintha igazán számításba venné a magyar érveket. Olyan ez, mint Mikes Kelemen törökországi leveleit olvasni, és reménykedni abban, mégiscsak hazatérhetett a szerencsétlen fejedelem. Benda mesélőkedve, szempontjai emlékeztetnek is Mikesre. Az iránta érzett szimpátiában akkor támad zavar, amikor elveszíti tárgyilagosságát. Svájcban románul beszélő embereket lát az állomáson, akik gúnyosan mosolyogva beszélnek a magyar vonatról, neki pedig ökölbe szorul a keze, nehezére esik visszafogni magát. Máskor arról értekezik, hogy a delegáció optimistái bíznak az angol segítségben. Számukra már „az is jó jel, hogy amióta egy londoni meghívás eshetősége fölmerült, kiújult veszett haraggal támadnak bennünket azok a francia lapok, amelyekről tudjuk, hogy cseh, román és szerb érdekek bújnak meg mögöttük”, és felteszi a kérdést, „a kis rablónépek a francia újságtrombitákon keresztül ezért tiltakoznak a magyar igények ellen ilyen vehemensen?” Egy szót sem idéz viszont az ellenfél érveiből, nem akar vitatkozni velük. Vegyük nyugodtan készpénznek, hogy azok alaptalanok, igazságtalanok.
Ha ez csalódás, vajon Bendában vagy magunkban keressük a hibát?
Filep Tamás Gusztáv, a kötet egyik szerkesztője a függelékben ad magyarázatot. A helyzet tényleg furcsa, mert Benda lelkesedett az őszirózsás forradalomért, de a kommunistákat gyűlölte. „S ha most valaki értetlenül fogadná, hogy hogyan válhatott Benda másfél évvel később egy úgymond «revizionista!« könyv szerzőjévé, azt kell mondanunk, hogy ennek az értetlenségnek a történeti kép összekuszáltsága, illetve több irányból is tudatosan mitizált volta az oka: ma szögesen szemben álló ideológiák hívei hiszik azt, hogy az 1919-es proletárdiktatúra eszmeileg folytatása a »polgári demokratikus forradalom»-nak, valójában azonban az utóbbi valóban demokrata résztvevői közül sokan már 1918 végén szembefordultak a diktatórikus jelenségekkel. A ma általános értelmezés szerint Benda Jenő 1920-ra a »baloldalról» átkerült a »jobboldalra» – miközben megítélésünk szerint végig függetlenségi demokrata módjára gondolkodott” – foglal állást a szerkesztő. Azt, hogy háborúba léptünk, Benda a monarchiában való kényszerű részvételünknek tulajdonította, aztán egyaránt elutasította a proletárdiktatúrát és az ország idegen megszállását, kifosztását. A mai mércével mérve nem annyira „píszí” megjegyzéseit a megszállás brutalitásának látványa váltotta ki. Korrekt, egyenes ember lehetett, a háború alatt háborúellenes drámát írt, Tersánszky Józsi Jenő pedig följegyezte róla, évtizedekkel később hogyan utasította vissza mosolyogva a megszálló német hadsereg tisztjének direktíváit a Pesti Hírlap arculatának átalakításával kapcsolatban. Jó lenne megtudni, hogyan halt meg ezek után, 1944 végén a dachaui koncentrációs táborban, ahová vagy angolbarátsága, Bethlennel való kapcsolata, vagy szabadkőműves híre, vagy épp a szerkesztői elvek védelme miatt hurcolták el a református huszti nemesi család fiát.
Benda Jenő: A béke kálváriaútján

Egy újságíró naplója a párizsi békekonferenciáról.

Méry Ratio Kiadó, Kisebbségekért – Pro Minoritate Alapítvány, 2013,

szerkesztette és sajtó alá rendezte: Filep Tamás Gusztáv és Zelei Miklós

3900 forint helyett 3510 forint

1 hozzászólás

1 hozzászólás

  1. Pingback: LUCIAN BOIA – Vesztesek és győztesek | Olvasni - való

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Népszerűek

To Top