De nem a klasszikus, Tolkien-i értelemben. Hamar álmosan szép, norvég kisváros, kétharmad-félúton Oslotól Lillehammer felé. Először öt éve vetettek ide a Moirák, azaz a Moira: egy magyar konduktorokat (nem, nem karmester és nem is jegyárus buszon vagy vonaton; a Pető Intézetben végzett, központi idegrendszeri eredetű problémával élő mozgássérültek fejlesztésére szakosodott pedagógus) külföldre közvetítő cég. (Mészöly Ági norvégiai riportsorozata)
Az, hogy azóta is igyekszem évente legalább egyszer kiszakadni ide otthonról, félretéve anyai lelkiismeret-furdalást, takarózva anyagi érdekekkel, csak a helynek köszönhető. Skandináviát jókedvében teremtette az isten (illetve alkotta meg Szlartibartfaszt*, a bolygókreátor, aki jogosan kapott díjat a fjordokért), s a nyugati parton kicsit túlzásokba is esett talán, de itt, közép-délen, a szárazföld belsejében már helyrebiccent az arányérzéke: a távlatok megmaradtak, de a nyomasztóan gyönyörű grandiózusságot hiába keresnénk.
A kisváros a Mjosa partján fekszik: Norvégia legnagyobb tava mellett, alig harmincezer lakójával simán helyet kapott a legnagyobb 25 város között. Elsőként 1152-ben említik az iratok. Az évi középhőmérséklet 3, 9 Celsius, novemberben délután háromkor sötétedik, de április végén még este tízkor is világos van.
A lakást, amit a cég az itt-dolgozóknak bérel, a tóparttól csak egy út és egy játszótér választja el. Remekül lehet reggelente kávézni és szemlélődni, megjegyzéseket tenni a neveletlen norvég gyerekekre a teraszról, már május és szeptember között, egyébként a hideg kutya bír lenni.
Semmiképp nem nevezhető izgalmasnak ez a hely. Normális kocsma is ha három van, már ha lemegy az ember torkán a több ezer forintos csapolt nedű. Biciklizni viszont büntetlenül lehet. A környéket bemutató körút a hátunk előtt halad. Tekerés közben felváltva érzem magam Astrid Lindgren és Jo Nesbo könyveiben, de a legmeglepőbb, hogy az ösvény átvezet egy nyilvános, bárki által ingyenesen látogatható golfpályán – háromszor fordultam vissza, gondolván, hogy ez nem lehet komoly. Golfpálya kerítés nélkül?
Van tó, és van kikötő is, Szabadtéri Múzeum, és van a Viking Hajó, melyet a tél olimpiára építettek még a kilencvenes ével elején. A leglátványosabb a skanzen: tizenhetedik századi norvég házikók, 
tizenkettedik századi templomrom (egyik alkalommal, amikor ott voltunk, két hölgy tartotta épp az esküvőjét, jelezvén a norvég társadalom nyitottságát, ám ezt a tényt épp az esketést végző tiszteletes közölte velünk kuncogva, jelezvén, hogy ez a nyitottság korántsem olyan egyértelmű, mint gondolnánk), gyönyörű kilátás, remek helyek.
Személyes kedvencem az evangélikus templom és a temető. Először a Bergman-filmek nyomasztó skandináv templomait kerestem, de úgy tűnik, azok valahol máshol vannak. Az itteni, főleg ahogy az áprilisi napsütésben a hófehér torony belenyújtózik a pofátlanul kobaltkék égbe, maga az életigenlés. Hát még a temető! Egyszerű kövek mementó gyanánt, harsogó zöld, dús gyep. Az embernek kedve lenne azonnal befeküdni. Ráadásul a templomban rendszeresen próbál egy bigband, szóval még unatkozni sem lehet.
Persze akármennyire is ismerem a környéket, közelébe sem jutok, hogy „local”-nak gondolhassam magam. A helyiek, ahogy a norvég kollégák is, kedvesek, segítőkészek, de távolságtartók. Tökéletes nyelvismeret, több évi munka, lehetőleg egy helyi házastárs szükségeltetik ahhoz, hogy az embert ne tekintsék idegennek – ezt Marika néni, az ötvenhatos disszidens meséli évek óta újra és újra. Kedves készséggel és határtalan redundanciával próbál segíteni az idekeveredett magyaroknak. Ő tökéletesen asszimilálódott – ez abból is látszik, hogy ugyanolyan hidegen beszél az „bevándorlókról”, akik mostanában elözönlik a környéket, mint, meglepetésünkre, norvég kollegáink. Valahogy mást vár az ember: a politikai korrektség teljesen megvan, de valahogy hűvös ez a befogadás.
Nekem nincs ezzel bajom, imádok itt évente néhányszor idegen lenni, rituálisan felkeresni a kedvenc helyeimet: a vascocát, Harry Hole- t szolgálati kocsijában, és a lepukkant futópályát. De arról majd legközelebb.
* Galaxis útikalauz stopposoknak, ugyebár
Az előző rész:
Norvégminta 1. – Ibsen visszafelé
