„Flájdig!” – nevetett a lejány, miközben anyaszülten mozgatta-izgette magát a metrencés sublót tikre előtt. „Na nyalfa legények! Ha eztet látnátok, faszonganátok!”, irult el kuncogva, azzal őttözködni kezdett az esti bálra.
Körötte a pallón egy szekérderék gönc.
A lejány kotorni kezdett a halomban, s máris egy ugyigó termett a kezében. De nem ám akármilyen alsónemű vót ez, hanem derága, cseklőcemintás halszín lenszil ugyigó a vencsellői vásárból, ahun hármat is vásált egyszer neki az idesanyja.
Felvette azonnal, majd újfent megpöndörödött a tikör előtt, nagy vidáman még saját senekére is rácsapva közben. Ám ahogy nézi, nézdegéli a tikörképét, valami csak nem tetszik neki ott hátul. Kitolja, kibiggyeszti a hátsóját, válla fölött a tikörbe pillant, végül így szól:
„Nem gyó. Foslik.”
És kapja le magáról máris, s hajítja be a göncök közé, hogy másikat keressen a három vencsellői ugyigó közül. „Emitt!” S ahogy a kezébe vette, forgatta, vizslatta az újabb darabot, hát hálisten azon nyomát sem látta semmiféle foslásnak.
Így felvette.
Na akkor jöhetett a zutyi. Egyszerű, vékony, de tiszta nájlonzutyi vót a lejányé, amit felhúzott egész a térde magasáig, azután nem is törődött vele tovább; hacsak nem a szalma között végzik valamelyik faszongó legénnyel, gondúta, a zutyit úgyse látja rajt’ a kutya se.
És a lejány a szemével máris tisztábbik lebbentőjét kereste, majd amint a halomból előtúrta, azonnal belébútt, és az ugyigó fölé, egészen a derekáig föligazította. Ámde amit a tükörbe belelátott, megént nem elégítte ki.
Ugyanis a lebbentő loccsos vót kicsinkét, mánpedig ha egy lebbentő loccsos, tudja ezt mindenki, úgy redős-gotyortos, gyűrött lesz később a roktli is, ha az ember föléveszi. Döccös is lett a lejány arca egyből. „Nem megyek a bálba löttyent seggel!”, fortyadt fel, csakhogy tisztában vót vele: a másik, föszösebbik lebbentője nem patyolat, és idább-odább ha haloványan is, piszkok, pöcsétek képtelenkednek rajta.
„Jáj, ki kelletett vón lúgozni még a koraősszel!”, nyenyélt, s tovább vakargatta magát tanácstalanul.
De akárhogy illegett a sublót előtt, a mostani lebbentő juszt se vót flájdig.
„Fene ott vigyen! Loccsos vagy és kész!”– Azzal sebesen kibújt belőle, s a lehányt göncöt nagy burrogva visszahajította a halom tetejire. Seregve kikereste a pöcsétesebbik lebbentőt, és magára őttötte: na, az aztán egyet klappolva simult rá a lejány gembelyded fenekire! „Úgyse látják ezt se, hacsak nem a pitykét ott alul!”
Mindezután felülre köllött felvenni a szoroklyát, amit híttak szoroskának vagy – ahogy ő meg a pajtásnéi egymás közt – szorcsinak is.
„Az meg hun hömbölög?” – kémlelt körül, majd mikor végül fölemelte föl a pallóról a szoroklyáját, fölsejehajtott. „Ú!”
Merthogy a szorcsival megin bajba vót. Most gyutott eszébe: azt bizony maga kell hogy begúzsolja hátul, nincs aki segéljen neki.
Még esetleg beszólinthatná az eccsét a füstöskonyhából, hacsak az ajtóig is, s háttal állva rápityálhatna: „Gúzsolnád be a fenálhúzót a szoroskámon!”; hanem a lejány tudta, testvére azonnal észrevenné rajta a fóttos lebbentőt, s az az Ecsi amilyen utolsó egy beszmő, amilyen zátonyzott, furdancs egy kapalény, hát egy óra alatt elsuttyógná a dógot minden szomszédgyereknek. És akkor aztán a bálig nem lenne senki ia-fia a járásban, aki őtet a szájára ne venné!
Úgyhogy a lejány maga kezdte fízni a húzót, majd mikor minden luka tele lett, föl is őttötte. Két pár fízőben végződött a szoroklyán a fenálhúzó, egy alul deréknál, egy fölün lapickánál. Ahogy a szorcsi rákerült, a lejány elébb a derekánál kapta meg a fenál két végét, úgy próbálta mindinkább összeszorozni…
Ej, de szűtt, ahogy nyűtte! De ő csak szorozta, szorozta, amíg már szinte presszelt, na akkor valahogyan begúzsolta a fenál végit.„Egy!” – mondta, és már nyúlt is föl két kézzel, és szorozta fent a másikat. „Kettő!” S amilyen fesszentősre csak tudta, bekötte azt is.
„Fú” – fújt nagyot, iszen csak úgy szűtt, presszelt rajta a szoroklya. „Itt fogok megnyeszni, egy szesz se férne belém” – loholta. De azért ha kicsiket légzett, nem szűtt úgy, nomeg ha a sublót tikrébe belemeredt, attól is üstöllést virányosan kezdett érzeni: a szorcsi olyan szépen tartott alá a keblének, s olyan dudálnivalóan böggyentette azt elő, öröm vót nézni.
„Lesz ám ettől sejehaj!” – göcörgött piszkén (már amennyire göcörögni bírt). – „Ha énrajtam múlik, állítom nektek!”
Na, jöhetett a roktli.
Szerette bizony azt nagyon a lejány, iszen vastag, bászony, színes lappancsvirág motívumos roktli vót, hátul meg a közepen körösztbe kis pöccsös peleckékkel. Mi gyenyerőség! Mióta a lejány legutóbb hordta, egypár peleckéjén söndörödött csak meg a bújtás, evégett a roktlit a lejány hamar a metrencére fektette, és a peleckéket gyorsan kiegyelte a venyige lafkával. „Szejíp lesz!” – gondúta, akárhogy lafkázta azonban, látta, egynehány peleckének biza nem elég a feselés.
Úgyhogy nem vót mese, a sapánkoló lattyút köllött megkeresni a ládafiában.
– „Hej, de nehézken gurnyadok ebben a szorcsiban – szusszanta a lejány, még hálisten, hogy lehajolva máris meglátta a láda tetejibe’ a lattyút, na azzal aztán a söndörű bújtásokat a hamar ki bírta lapogatni.
Hanem mostan már igyekezni köllött, odaki a nap lassan lebútt a beszerményi árvabükkös mögé. Igaz, nem is vót már hátra sok; miután a roktli rákerült, épp csak a szorcsira kellett ráőtteni szép, lila grottás, sző felülkét, amit az idesanyja lent neki egyszer, arra meg máris jöhetett a botyortos rengyellő, a fejére a památli, azzal kész is.
A tikerképpel a lejány már elégedett vót, valami azonban mégsem tetszett neki. Rágyütt: igaz, még nincs rajt’ a cepeltyű, de ha rajt’ vóna is, az a cepeltyű úgyis csak olyan libabőr, szóval rágyütt, ha így marad, bezony rezgetni fog, hogy bizony alul a zutyija oly harmatvékony, hogy ha esze van, odavesz fölé még egy pruknit is.
Na de hogy hajol le ebben a szoroskában a bokájához? Aj-aj! Törtyögött-mortyogott, de csak nem vót hátra más, mint hogy rengyellő, felülke, szorcsi le – mivel csak úgy fért hozzá a lejány, hogy a bölyhös, ingyigószín pruknit a zutyija fölé odahúzza.
Amikor ezzel megvót, s a lejány feltestre újból visszaőttözött, na akkor végre tényleg csak holdszirom veretű, szilberbransz csettintős cepelkéjébe kellett bebújnia, hogy teljesen fertigli legyen.
Belébújt, és megigazintotta a kis cepeltyűben mindkét lábikóját. „Kámfortos!”
Nézte újra a tikröt, és még mindég bódog vót a lejány – még vagy egy percig.
Akkor viszont már érezte, addig őttözködött-szépülködött, amíg közbe’ elfeledte észrevenni: nyunyálnia köll.
„Jáj! Amália, Amália! De sok agyad nincs!” – sápogott. – „Hát hogy nyunyálok így?
S vehette le mostan meg a cepelkét, a roktlit, a pruknit meg az ugyigót is – a lebbentőt inkább magán hagyta, és amikor végre előkerült a sublót mögül az éjjeli, a lebbentőt csak úgy föllebbentette a combjáig, úgy terpesztett oda az ádény fölé, hogy magát végre aláereszthesse.
„Súúúúú” – könnyebbült meg akkor. Na mintha a szorcsija se lett vóna máris olyan föszös!
Fertályórába is beletelt, mire minden göncét újra magára hányta. Akkor belenézett egy utolsót a tikörbe’, s a felülke mögül fölsejlő begybimbaját látva arca újból felvigyorlott:
„Nemsokára állni fog a bálon mindenkinek!”
Még hamar egy imát elrebegett, „Vetkeztem, Uram!… szóval, cselekedtem is!” – mormolta félhangosan, azzal megvót, na meg addigra mán odaki az atyukája meg a nénje ott tiporgott az ajtó előtt, a bálba hogy a lejányt elkísérné.
S bódogan mentek a bálba, ha meg nem haltak.
